Szelídítsük meg a lélek sárkányait!

A BDZ Hangoló magazinjának 2017. tavaszi számában megjelent ismeretterjesztő anyag. Szöveg: Ortutay Réka Mindannyiunknak vannak álmai arról, hogy milyenné szeretnénk válni, mit szeretnénk elérni az életben, mivel szeretnénk foglalkozni. Ugyanakkor vannak félelmeink is. Tudjuk, mit szeretnénk elkerülni, milyenek nem szeretnénk lenni. De mi történik, ha ezek az érzések önálló életre kelnek, és elveszítjük felettük a kontrollt? Mi történik, ha partra vetett halként vergődünk az álom-ébrenlét, a fény-árnyék, a tündöklésbukás örök körforgásában?

Valószínűleg kevesen tudják, hogy hány állomáson, országon vándorolt keresztül a regénynek címet adó, gólyává változott király története, mígnem találkozott a 19. század végén oly népszerűvé váló freudi lélektannal, a bergsoni filozófiával, a Babits számára kedves bűnügyi regénnyel, hogy értő kezében egy, a maga korában is rendkívül modernnek és szokatlannak számító lélektani krimiben forrjon egységes regénnyé. Majdnem száz év múlva ezt a történetet felhasználva született meg Gyöngyösi Levente letaglózó operája, melynek librettóját Balla Zsófia írta. A mesei motívum – A Papagájkirály A Babits regényének címet adó mese eredetije az Ezeregy éjszaka meséiben található, Papagájkirály címen. Ha valaki most azt gondolja, hogy hoppá, lekapom a polcról az Ezeregy éjszaka meséit és utánanézek, csalódottan fogja visszadobni a könyvet, mondván: nincs is ilyen a kötetben!

Az Ezeregy éjszaka meséi nem egy bizonyos népmese gyűjtemény, a tartalma a megjelenés időpontjától és helyétől függően más és más, és története legalább annyira kalandos, mint amennyire sokrétű és szerteágazó a tartalma. Az Ezeregy éjszaka meséiből korai kéziratok nem léteznek. Ennek egyik oka, hogy a Közel-Keleten a mesemondás hagyományai a meséléshez, a szóbeliséghez kötődtek, a meséket nem, vagy csak felületesen jegyezték le. A másik ok abban keresendő, hogy a mesélés hagyománya nem tartozott a magasabb kultúrához, a mesék nyelve középarab volt, míg a magasabb társadalmi rétegek az arabíyát (klasszikus arab nyelv) beszélték és írták, így minden, ami népnyelven volt jelen a kultúrájukban, kívül esett az érdeklődésükön. Érdekes módon ez a mai napig így van: a mesegyűjtemény úgy vált a világirodalom részévé, hogy a magasabb arab társadalmi rétegek tudomást sem vettek róla.

A meséket Seherezádé és Sahrijár szultán története foglalja mindenki számára ismert keretbe: Seherezádé úgy kerüli el a király ágyasaira váró kivégzést, hogy olyan érdekes történeteket mond el, amelyek fenntartják az uralkodó érdeklődését, aki így folyamatosan halogatja a kivégzést. Ezeket a meséket és a kerettörténetet ismerjük ma Ezeregy éjszaka meséi néven. A legrégebbi kézirat a 800-as évekből maradt ránk, de ezt követően több verziója is előbukkant, amelyek különböző meséket tartalmaznak. August Wilhelm Schlegel1 szerint a meséknek – származásuk szerint – három fajtáját különböztetjük meg: az arab, a perzsa és az indiai meséket. Az európai köztudatba néhány fordítás segítségével kerültek a történetek: Antoine Galland2 készítette az első fordítást, amely 282 éjszaka meséit tartalmazta egy 14. századi kézirat alapján.

Galland azonban nem csak lefordította, hanem a kor ízléséhez is alakította a történeteket. Sok más fordítás már Galland francia nyelvű fordítása alapján készült, de akadtak olyanok is, melyek újabb mesefordításokat fűztek hozzá, illetve olyanok, amelyek egy másik eredeti arab, vagy esetleg török nyelvű fordítást vettek alapul. Így történhetett az, hogy az egyes kiadásokban különböző meséket olvashatunk, például az általunk is ismert magyar fordításokban (a legteljesebb fordítás Prileszky Csilla nevéhez fűződik, mely az Atlantis Kiadónál jelent meg hét kötetben az ezredfordulón) nem található meg a Papagájkirály története. Jómagam egy német kiadásban találtam meg az indiai eredetű mesét, ahol Seherezádé a tizennyolcadik éjszakán meséli el a szultánnak a történetet.

A mesebeli történet az ármányt és cselszövést helyezi a középpontba, az átváltozás egy egyszerű bravúr, nem köthető lélektani változáshoz. A szultán birtokában van egy varázsigének, amely segítségével bele tud bújni elhalt állatok vagy emberek bőrébe, saját alakját élettelenül hátrahagyva. Ezt használja ki a szultán vezíre, és amíg a szultán egy papagáj alakját veszi fel, addig a vezír a szultán bőrébe bújik, és minden, az uralkodással járó előnyt kihasznál. A szultán végül egy csellel visszaszerzi alakját és megbünteti a vezírt. Babits közvetlen forrása – Wilhelm Hauff Wilhelm Hauff3 fiatal kora ellenére az egyik legnagyobb német mesemondó a késő romantika korában. Tollából olyan mesék láttak napvilágot, mint a nálunk is is-

mert Kis Muk (Der kleine Muk), vagy a Hófehér és Rózsapiros (Schneeweißchen und

Rosenrot). Első mesegyűjteményének – melynek kerettörténetében egy karaván utasai mesélnek egymásnak – egyik darabja A gólyakalifa (Der Kalif Storch). A történet egyértelműen az Ezeregy éjszaka Papagájkirályát vesz alapul, de ebben a történetben az átváltozás egy jelszóhoz (mutabor – latin, jelentése: meg fogok változni) kötött, amelyet a király gólya képében elfelejt, és így a gólya testének foglya marad, mígnem egy jóbarát segítségével vissza tud változni. Babits regényében is

történik erre utalás: „Szegény, szegény gólyakalifa! Most már Tábory Elemér volt a gólyakalifa”. „Egy pillanat kell csak, egy szó, meglelni az élet varázsszavát.”

A tudat és a tudatalatti párharca – Pszichoanalízis és álomfejtés Babits minden bizonnyal ismerte Freud munkásságát – hiszen A gólyakalifában is utal egy bécsi pszichológusra, aki álomfejtéssel foglalkozik – ugyanakkor bizonyosan ismerhetett egyéb, álomfejtéssel foglalkozó munkákat, hiszen 1905-ben egy álmokkal foglalkozó publikációt jelentetett meg a The American Journal of Psychology szaklapban, amely tanulmány ma az Esszék és tanulmányok című kötetben olvasható. Freud Álomfejtés című könyve 1900-ban jelent meg, amelynek a pszichoanalízisben tulajdonított jelentős szerepet. Freud a tudat állapotát három részre osztotta. A tudatalatti tartomány (Es) és a felettes Én (über Ich) között próbál lavírozni az Én (Ich). Ebben a relációban a tudatalatti az elfojtott vágyak, érzések hordozója, míg a felettes én a cenzor, azaz a társadalmi és erkölcsi normák megtestesítője.

Az elfojtás révén a tudatalattiba kerülő emlékek és motivációk nagy hatással vannak a személy motivációira és viselkedésére. Az Én – mely mind a tudatalattit, mind a felettes Ént megpróbálja kielégíteni – egyik legfontosabb működési területe az álom, ahol a cenzor kontrollfunkcióját háttérbe szorítva megpróbálhatja kiélni elfojtott vágyait. Ez mutatkozik meg A gólyakalifában is: minél magasabb a társadalmi elvárás Tábory Elemér életében, és minél kevésbé tud vagy akar ennek megfelelni, annál inkább mosódik össze alakja a díjnok alakjával, és annál inkább veszi át a díjnok személye az uralmat Tábory Elemér személye felett. Tér és idő fogságában – Henri Bergson4 filozófiája Henri Bergson a 19. század egyik kiemelkedő jelentőségű filozófusa.

Babits Esszék és tanulmányok című kötetében olvasható Bergson filozófiája címmel egy összefoglaló írás a filozófus munkásságáról, tehát biztosak lehetünk abban, hogy Babits behatóan ismerte Bergson mukáját. Bergson szerint a megismerés legfőbb eszköze az intuíció, az értelem a tudományos megismerésben játszik csak szerepet. A művész feladatát abban látta, hogy az intuícióval birtokba vett valósággal szembesítse a befogadót. Időelmélete, amely szerint az objektív (az óra által mért) és a szubjektív (az általunk érzékelt és megélt) idő (durée - tartam) elkülönül egymástól5, nagy hatással volt a századforduló művészeti életére, különösen az irodalomra, így Babits költészetére is (lásd: Esti kérdés című verse, melyben egyetlen objektív pillatatot térben és időben is végtelenné tágít).

Filozófiájának központi gondolata a tudat idejének (a tartamnak) és az értelem idejének (a térbe vetített időnek) kettőssége. Anyag és emlékezet című munkájában pedig lélek és test kapcsolatát vizsgálja. Babits erre is utal A gólyakalifában: „Mert

mi a test, ha nem egy csomó érzet, egy csomó fizikai érzet emlékének az összessége?”.

Misztikum és doppelgänger A gólyakalifa nem csak témaválasztása, hanem hangulati elemei, a történet fantasztikumba hajló megoldása és azt ezt körüllengő misztikus légkör okán is újdonságnak és divatosnak számított a századforduló irodalmában. Ezért feltétlenül szükséges megemlítenünk Edgar Allan Poe6 munkásságát, akinek nevéhez a misztikus versek és novellák mellett a detektívregény, mint műfaj megteremtése fűződik. Babits otthonosan mozgott Poe életművében, hiszen novelláskötete magyarul először Babits fordításában látott napvilágot Groteszk és arabeszk címmel. A doppelgänger használata a horror műfajának egyik kedvelt eszköze. Míg a mai horrorfilmek elsősorban a brutális jelenetek halmozásával váltják ki a néző félelmét, addig a klasszikus irodalmi horror a borzongató, gyanakvást keltő jelenetek ritmusának fokozásával éri el a kívánt hatást.

A doppelgänger a főhős másik énje, ellenlábasa. Szó szerint hasonmást jelent, az irodalomban azonban sokféle megjelenési formája létezik. Ez lehet énhasadás, tudathasadás, skizofrénia, elmezavar, de megjelenítheti a főhős kettős életét is. Erre számos példát találunk az irodalomban (pl. Ernst Theodor Amadeus Hoffmann Homokembere, vagy Dosztojevszkij Hasonmás című regénye). Nem tudhatjuk, hogy Babits az összes hasonló művet ismerte, ismerhette-e, mindenesetre szeretnénk bemutatni pár alkotást, ezzel is aláhúzva, hogy milyen sok író fantáziáját és miként mozgatta meg ez a motívum. Edgar Allan Poe: William Wilson 1839-ben jelent meg Poe William Wilson című novellája, mely a doppelgängermotívumot a tettek és a lelkiismeret ellentétének dramatizálására használja.

Az elbeszélő, William Wilson – aki azt is elárulja, hogy ez fiktív név, mert valaki használja az ő nevét – visszaemlékezéséből megtudjuk, hogy volt egy alteregója, aki vele egy napon született, ugyanúgy nézett ki, mint ő, ugyanazon a napon tette be a lábát az iskolába, mint ő. Az elbeszélő bevallja, hogy sokkal jobban alakult volna az élete, ha a hasonmásának több tanácsát, amelyeket a legkritikusabb pillanatokban a fülébe súgott, megfogadja. Ám életében mindig akkor bukkant fel a hasonmás, amikor ő a legjobban érezte magát: szerencsejátékozott és csalt, vagy amikor egy férjes asszonynak akarta tenni a szépet. Ez utóbbi esemény során az elbeszélő halálos sebet ejt ellenfelén, ám akkor megjelenik előtte egy tükör, melyben saját magát látja, és a tükörkép az ő hangján a következőket mondja (saját fordításban):

„Vesztettem, de mostantól te is halott vagy – halott a világ, halott az ég és halott a remény számára. Bennem éltél – és én most meghalok, lásd ezen a képen – mely a sajátod – mennyire teljesen és tökéletesen ölted meg magadat!”. Poe még számos

művében alkalmazza a doppelgänger-motívumot, pl. Az ovális arckép, A fekete macska, illetve az Eleonora című alkotásaiban. Robert Louis Stevenson: Dr. Jekyll és Mr. Hyde Robert Louis Stevenson (1850 – 1894) skót regényíró 1886-ban megjelent regénye igazán sok párhuzamot mutat fel Babits A gólyakalifa című művével. A főhős történetét ebben a regényben több személy elbeszéléséből ismerjük meg: Utterson ügyvéd vázolja fel előttünk az eseményeket, majd a főhős, Dr. Jekyll halála után Lanyon doktor és Jekyll leveléből derül ki a rejtély megoldása. A történet röviden: Dr. Jekyll felfedez magában bizonyos visszataszító vonásokat, melyek kikívánkoznak belőle. Ezért kikísérletez egy formulát, amelyet beszedve Mr. Hyde-dá válik. Elmondása szerint ettől az átváltozástól sokkal jobban érzi magát, hiszen az elfojtott vágyait egy másik testben, Mr. Hyde-ként éli meg.

Jekyllként természetesen bűntudat gyötri a Hyde képében elkövetett gaztettek miatt. Hosszasan őrlődik két énje között, és hiába dönt Jekyll mellett, egyre nehezebben tud az maradni. Egy idő után elég elszenderednie vagy elaludnia, máris előtör a másik énje. Hosszas töprengés után arra a következtetésre jut, hogy Hyde-tól csak akkor tud megszabadulni, ha ezzel együtt Jekyll élete is véget ér. Ebben a páratlanul izgalmas, titokzatos lélektani krimiben is jelen van tehát az „egy lélek két testben” motívum, az ébrenlét-álom-ébrenlét ciklikussága, a formula, mint varázsszó, amely egy idő után már nem működik, és a történet megoldása is hasonló A gólyakalifához: a két lélekrész elválaszthatatlan, csak akkor szabadulhatunk meg a rossz lélektől, ha vele együtt a jót is elpusztítjuk.

Érdekes adalék még az író névválasztása: Jekyll (Je kill – francia és angol szavak összerakásából: én ölök) és Hyde (hide – angolul elrejt, eltakar, kitakar). A nevek is utalnak a lélek megjelenésének tartalmára: Jekyll a formulájával megöli mindazt, amit a társadalom elismer és elvár, azért, hogy elrejtett, elfojtott vágyait kiélhesse. Oscar Wilde: Dorian Grey arcképe Oscar Wilde (1854 – 1900, ír költő, író, drámaíró) jelentős botrányt kavart, ám az író számára óriási ismertséget hozó művének középpontjában a gyönyörű ifjú Dorian Grey és a róla készített festmény „kölcsönhatása” áll. Dorian, amikor meglátja a róla készült festményt, ráébred saját szépségére és múlandóságára is, és eladja lelkét a képnek. Ettől kezdve – míg teste kiteljesedik, szépsége növekszik – addig a kép öregszik helyette.

Minél több hitványságot és bűnt követ el, annál rútabb, megviseltebb lesz a festmény, valódi énjének tükre. Egy különös kegyetlenséggel elkövetett gyilkosság után azonban megszólal lelkiismerete, megundorodik magától, és a portré szívébe döfi a tőrt. Szolgája egy ráncos, összeaszott, ocsmány ember holttestét találja a portré alatt. Az elbeszélés híven követi Wilde ars poeticáját:

„Minden művészet haszontalan. Nem a művészet utánozza az életet, hanem az élet a művészetet.”.

Babits Mihály: A gólyakalifa Babitsnál a gólyakalifa, azaz átváltozás-motívum egy egészen új síkra terelődik, méghozzá a lélekszakadás és a pszichoanalízis világába, és ezzel a mesei motívum találkozik a 19. századi irodalom kedvelt motívumával, a doppelgängerrel. A gólykalifa átváltozása a lélek átváltozásának szimbóluma lesz. Ám ez az átváltozás gyötrő, nemkívánatos, félelemmel teli: „ezek voltak életem leggyötrelmesebb per-

cei. A gólyakalifa percei.”.

A gólyakalifa története sok mindenben hasonlít az eddig felvázolt irodalmi művekre. A főhős, Tábory Elemér, egy felső társadalmi rétegből származó, jómódban élő, ragyogó intelligenciájú és képességű fiatalember, elsőrangú lehetőségekkel, aki azonban éjszakánként, amikor álomra szenderül, egy másik életben, egy városi, szegény rétegből származó, tanulatlan fiú képében ébred. Hiába próbálja könyvek segítségével megfejteni problémája okát, az álmok csak nem múlnak, sőt, az inas-díjnok élete egyre rövidebb időközönként, már akár egy szemhunyásnyi pihenés idején is betolakszik az életébe. Bár az álmok egy jó időre megszűnnek, éppen élete legboldogabb időszakában törnek elő újra, éppen akkor, amikor házasságra, jövője építésére gondol.

Innen fokozódik a regény tempója, a két alak élete egyre kevésbé választható el egymástól, míg a díjnok alakja végül felemészti Elemér életét, aki többé már nem tudja saját életét uralni. Elemér végül, amikor a díjnok megfojt egy prostituáltat – jegyese tanácsára – úgy dönt, álmában megöli magát, mint díjnok, ám ez óhatatlanul Elemér pusztulását is maga után vonja. A regényt egy „Levél az íróhoz” (eredetileg „Levél Móricz Zsigmondhoz”) című fejezet zárja, mely mintegy hitelesítve a különös történetet, hírt ad Tábory Elemér különös haláláról, akit lőtt sebbel holtan találnak, ám a gyilkos fegyvert sehol nem lehet fellelni. Ha A gólyakalifával kapcsolatban keres szakirodalmat az ember, rendkívül szerteágazó, a történetet több szempontból elemző, könyvtárakat is megtöltő művek sokaságát találja. Ezek közül három irányvonalat szeretnék néhány szóval felvázolni.

A gólyakalifa és a pszichoanalízis Ha A gólyakalifát vizsgáljuk, nyilvánvalóan elkerülhetetlenné válik a freudi hatás vizsgálata. Kemenes Géfin László7 egy tanulmányában8 Tábory Elemér tragédiáját annak elfojtott szexuális vágyaiban és az azzal járó bűntudatban látja. Az erotikus motívum valóban végigvonul a regényen, kezdve az elbűvölően szépnek lefestett édesanyja iránt érzett, sikeresen megoldott Ödipusz-konfliktusával, a prostituálttal való együttlétén, majd a Szilviához fűződő kapcsolatán keresztül egészen az Etelka iránt érzett, teljesen erotikamentes szerelméig. Mindennek fonákja is megjelenik a díjnok életében: Elemér anyjára ismer az álombeli inas anyjában, Szilvia pandanja a kasszírnő, majd megjelenik Etelka hasonmása annak a prostituáltnak a képében, akit a díjnok végül megfojt.

Ugyanakkor Elemér vívódását felfoghatjuk a társadalmi elvárások, erkölcsi normák (über Ich – család, társadalom) és az elfojtott vágyak, elfojtott szexualitás (Es) között feszülő ember (Ich – Elemér) két tudatállapot közötti lavírozásaként is. Hiszen álmában nappali élete minden szereplőjét megtalálhatjuk eltorzított alakban, és minél inkább nőnek a társadalmi elvárások (házasság, diploma, jövőkép kialakítása), annál fokozottabb tempóban és silányabb minőségben törnek be életébe a díjnok mindennapjai. Míg Elemér úgy véli, szerelmet érez a Madonna-szépségű Etelka iránt, amint felmerül a házasság gondolata, álmában megfojtja Etelka álombeli hasonmását. De említhetjük a két hős felemelkedését a ranglétrán: míg Elemér sok tanulással, kemény munkával jut előrébb, addig a díjnok ügyeskedéssel, csalással, sikkasztással éri el célját.

A gólyakalifa és Bergson filozófiája Rónay László9 (1937 - 2018, József Attila-díjas irodalomtörténész, szerkesztő, kritikus, egyetemi tanár) A gólyakalifa – Babits, Bergson, Freud című tanulmányában10 a filozófia és pszichológia irányából keres magyarázatot a műben felvázolt problematikára. Bergson Anyag és emlékezés című írásából kiindulva utal arra, hogy A gólyakalifa azon „élménytartalmaknak, emlékeknek szimultán egybejátszatására épül”, amelyek közül az agy működése során mindig azokat tudatosítja, melyek az adott életszituációban különleges jelentőséggel bírnak számunkra. Ez mutatkozik meg abban, ahogy a főhős két énje mindjobban összefonódik, ahogy nappali élete szinte minden szereplőjének az álmában is van megfelelője. Ugyanakkor folyton előbukkanó probléma a regényben az emlékezés hiánya.

Hiszen amíg Elemér mindenre emlékszik az éjszakai életéből, addig a díjnok – bár kívánja doppelgängere életét – képtelen visszaemlékezni a nappali életében látottakra és hallottakra. „Az

én második énem története az elfeledett szavak története” – gondolja a díjnok. A

bergsoni gondolatok azonban összekapcsolódnak Freud tanításaival is: „Az ellenség, akit magunkkal hordunk, igazán győzhetetlen” – mondatja ki hősével Babits. Ez tulajdonképpen freudi nyelven azt jelenti, hogy hiába küzdünk a tudatalattinkban (Es) elfojtott gondolataink ellen, melyek be-betörnek a mindennapi életünkbe, átalakítva vagy akár meghatározva személyiségünket, hiába próbáljuk a saját eszközeinkkel legyőzni ezt a valamit. Éppen az ellenkezőjét érjük el a harccal: lesüllyedünk ellenfelünk szintjére. Ez történik Tábory Elemérrel is, aki velencei utazását követően csak a pénzt herdálja, szerencsejátékkal és egy kétes erkölcsű hölggyel, Szilviával tölti napjait, miközben a díjnok pénzt sikkaszt és a kasszírnő iránt epekedik.

Elemér egyetlen esélye az lenne, ha felismerné, hogy két énje nem választható el egymástól, értelmetlen bármelyik ellen is harcolni, együtt kell élni velük, a rosszat is integrálni kell és megérteni. És itt visszatérhetünk Bergsonhoz, aki azt vallotta: a létezés nem elkülönült állapotok egymásutánisága, hanem lepergő folytonosság, melyben egymásba folynak a tudat különböző állapotai. A gólyakalifa és a társadalomkritika Bábics Andrea A Gólyakalifa néhány szerkezeti sajátossága11 című írásában kiemeli a regény társadalomkritikai értelmezésének lehetőségét is. Utal Láng Gusztáv a regény romániai kiadásához írt előszavában megfogalmazottakra, miszerint az elbeszélés akár egy gondolatkísérlet is lehet: „mi lesz ugyanabból az emberből, ha

gyökeresen más, maximálisan kedvezőtlen körülmények közé kerül”. A doppelgänger-

motívum vagy a skizofrénia ábrázolása ugyanis kitűnő lehetőség arra, hogy megmutassuk, mi van a takaró alatt, mit találunk az érem másik oldalán. „Ez a világ csak alkalom arra, hogy a világ részben öntudatra jusson” – gondolja Elemér a regényben. Egyfelől látunk egy úrifiút, jó lehetőségekkel, ragyogó képességekkel, élete minden szereplőjének van neve, társadalmi rangja, elismertsége, a másik oldalon pedig ott van az inasból díjnokká avanzsáló városi gyerek, a környezetében mindenki névtelen, lehetőségek híján pedig nem a tisztesség útját járja. Mindketten ugyanazokat az életszituációkat élik meg, csak a díjnok a lehetőségek sokkal alacsonyabb szintjén. A regényben a feszültséget az átváltozások egyre fokozottabb tempója teremti meg, és óhatatlanul hajt a tragikus végkifejlet felé.

A két főhős világa háromszor ér össze: az első alkalommal, amikor Elemér számára ismerősnek tűnik az Amerikából vis�szatérő férfi, akire az álombeli mesterként figyel fel később. Itt indulnak az álmai. Másodjára akkor találkozik a két lét, amikor Elemér az iskolában hall egy fiúról, aki ellopta valaki bizonyítványát, és így más neve alatt akart élni. Később, az álombeli létében kiderül, hogy a fiú, aki lopott, maga a díjnok volt. Harmadszorra pedig a végkifejletben érnek össze, amikor a díjnok öngyilkossága valójában Elemért is elpusztítja, bár ezt megelőzően a két élet már mindinkább összemosódni látszik. Láthatjuk, hogy a regény hányféle értelmezésre ad lehetőséget, hányféle síkon mozog. A gólyakalifa egy mesteri példája annak, hogy a kor irodalmi és filozófiai jelenségeit hogyan használhatjuk fel a társadalmi és lelki valóság bemutatására.

Az árnyék integrálása – Az opera Amikor arról kérdeztem a zeneszerzőt, Gyöngyösi Leventét, hogy mit látott ebben a műben, amiért azonnal beleszeretett, azt felelte: „Elemér azon törekvését, ahogy jó

akar maradni. Ugyanakkor a darabnak az az üzenete, hogy »meg kell szelídíteni a lélek sárkányait», meg kell értenünk a »sötét oldalunkat«, ne hajtsuk el, ne uraljuk le, ne gyűlöljük, hiszen nem tudunk megszabadulni tőle, mert akkor magunkat is elveszejtjük.”