Ember és ördög szövetsége

„Faust – Krisztus, Mária és az ördög után a nyugati keresztény kultúra legnépszerűbb karaktere.”1 Alakja azonban a felbukkanása óta sok változáson ment keresztül: a középkorban mágus, később tudós, majd művész. Oswald Spengler2 szerint a fausti ember a nyugati kultúra jelképe, a végtelenbe törő vágyak hordozója, a mindig új célt kereső, a világot meghódítani és megragadni kívánó ember archetípusa. Faust egy olyan személyiség, aki szélsőséges utat választ egy sokszor szélsőséges cél elérése érdekében. A szélsőséges út, hogy az ördög segítségét kéri, és hogy milyen célból? Nos, ez az, ami az évszázadok során változik.

Ezért Fausttal rokonítunk minden olyan történetet, melyben a szereplő az ördög segítségével éri el célját.3 Írásunkban megvizsgáljuk a Faust-mítosz eredetét, és azokat az irodalmi műveket, amelyek a könyvben bemutatásra kerülő zeneművek ihletői voltak, azaz Goethe Faustját és Bulgakov A Mester és Margaritáját. A Faust-mítosz a 16. század szellemének4 szülötte. Ezekben a feldolgozásokban tetten érhető a középkori és újkori világkép összecsapása, amikor az ember ráébred, hogy a megismerés nem lehetséges a teológia eszközeivel. Az reneszánsz szellem szabadságra vágyik, de a megcsontosodott középkori morál visszafogja az elme szárnyalását. Egy olyan kor morálja, melyet erősen meghatározott a protestantizmus szelleme. Eszerint az ördög uralkodhat az ember felett, mert az ember az eredendő bűn miatt amúgy is kárhozatra ítéltetett.

Nincs közbenjárás a bűnök elengedése érdekében, a megbocsátást a hit és megbánás által lehet kiérdemelni. Aki elfordul Istentől, szövetkezik az ördöggel, nem számíthat megváltásra. Faust, a történelmi alak A 15-16. század fordulóján élt Németországban egy ember, aki tenyérjós, kártyavető, jövendőmondó, alkimista hírében állott, bejárása volt a legmagasabb körökbe. Tény, hogy nincs információnk sem a születési dátumáról, sem a helyéről, nincsenek se rokonok, se ismerősök, se barátok. Tény, hogy nem áll rendelkezésünkre sem családfa, sem sírhely. Valójában még a nevét sem ismerjük, csak azt tudjuk, hogy milyen néven ismeri őt az utókor. Ő Faust, aki az ismert és elfogadott világ határait ostromolja, és ehhez az ördögtől kér segítséget. Sajnos kevés forrás áll rendelkezésünkre, melyből felvázolhatnánk Faust valódi „arcképét”.

Frank Baron5 Faustról szóló könyvében írja, hogy egy bizonyos Georg6 Faust mintegy harminc éven át járta a délnémet városokat, felbukkant többek között Gelnhausenben, Kreuznachban, Erfurtban, Bambergben, Ingolstadtban, Nürnbergben és Würzburgban, ahol orvosként, a filozófia doktoraként, csodadoktorként, alkimistaként és jövendőmondóként mutatkozott be. Életének ezen eseményeit levelekből, oklevelekből ismerjük. A legbeszédesebb leírás Johann Trithemius7 apát leveléből maradt fent, melyet 1507-ben írt Johannes Virdung asztrológusnak. Faust a névjegye szerint „Magister Georg Sabellicus, Faustus iunior,8 fons necromanticorum, astrologus, magus secundus, chiromanticus, agromanticus, pyromanticus, in hydra secundus”-ként9 aposztrofálta magát.

Az apát óva inti Virdungot, hogy kapcsolatba lépjen ezzel az emberrel, aki szerinte egy sarlatán, aki kérkedik a képességeivel, aki gyermekekkel fajtalankodik, és ennél még rosszabb dolgokkal is megvádolja. Mutianus Rufus10 1513-ban egy levelében azt írja: „nyolc napja egy tenyérjós jött Erfurtba, Georgius Faustus Helmitheus Heidelbergensis néven, egy csaló bolond, ahogy minden jövendőmondó.”. Philipp Melanchthon11 egy levelében arról tudósít, hogy „ismertem őt, Faust néven Kundlingból (egy kisváros nem messze a szülővárosomtól). Ő Krakkóban járt iskolába, ott tanulta a varázslást, úgy, ahogy azt a régmúltban használták, és nyilvánosan is ilyen művészetet tanított.”. Philipp Begardi wormsi orvos azt írja Index sanitatis, Zeyger der gesundheyt című, 1539-ben megjelent művében, hogy Faust egy szédelgő volt, aki sok emberből csalt ki pénzt a szemfényvesztéseiért.

Szerinte Faust 1516-25 között Johann Entenfuss apátnál tartózkodott Maulbronnban. Ennek bizonyítéka, hogy Maulbronnban ma is látogatható a Faust-torony, ahol a mágus élt. Johann Gast bázeli protestáns lelkész egyszer állítólag együtt ebédelt Fausttal, akinek volt egy kutyája. Az állatról azt mesélték, hogy Faust pokoli inasa. Günther Mahal12 szerint, „amit a kortársak Faustról összehordtak (…), az banális megjegyzések és súlyos rágalmazások keveréke.”. Azért olyan forrásokat is találunk, amelyek Faustot jó színben tűntetik fel: Egy oklevél szerint Bamberg püspökének horoszkópot készített, aki annyira elégedett volt szolgáltatásával, hogy 10 guldent adott érte. Philipp von Hutten13 arról tudósít, hogy beigazolódott a „Philosophus Faustus” jóslata, miszerint a délamerikai expedíciójuk sok nehézségbe ütközik.

Bár úgy tartják, hogy 1480 körül született Knittlingenben, a heidelbergi egyetem okirata szerint egy Georg Helmstetter 1483-1487 között ezen almamaterben tanult, és 1487-ben szerzett mesterfokozatot asztrológiából és alkímiából. Ő is lehet az általunk keresett Faust, mert egy forrás szerint Faust Helmstettből14 származik. Halálát valószínűleg egy félresikerült alkímiai kísérlet okozta, a robbanás során a teste megsemmisült, amit az ördög művének tekintettek. Erről a Zimmerische

Chronik15 tesz említést: „mindenesetre sokan úgy gondolták, hogy a gonosz szellem (bös gaist), akit az életében a sógorának hívott, ölte meg őt”.

Johann Weyer a De praestigiis Daemonum c. írásában említi Faust halálát, akit

„reggel az ágya mellett holtan találtak, és arccal lefelé feküdt, és előző éjjel olyan zaj volt a házban, hogy az egész ház beleremegett.” 16

A források alapján kijelenthetjük, hogy kevés a személyes élmény, a legtöbb megállapítás szóbeszéden, hallomáson alapul. Az azonban kiderül, hogy Faustot már a kortársai is hamis tudósnak, köpönyegforgatónak, a világ „rendes” működésének határait feszegető embernek tartották. Melanchthon írásaiban már keveredik a valóság, a szóbeszéd és a fantázia, és Faustot összeköti Simon mágus17 alakjával, ezzel is megalapozva Faust és az ördög kapcsolatát. Melanchthon tanítványa, Manlius szabadon használja fel a rendelkezésre álló forrásokat, helyenként kiszínezi, kiegészíti őket. Így áll össze a kép egy emberről, aki nem a természettől, hanem az ördögtől szerzi hatalmát. A nép ajkán hamar a varázslás eszközeivel a megismerést kereső hős lett. Életének eseményeit pár év múlva a képzelet tovább színezte, így megszületett egy mítosz: Faust mítosza.

Az ördöggel szövetséget kötő ember a középkori legendáriumokban A nép ajkán a Faustról szóló történetek különböző középkori legendák motívumaival keveredtek, melyekben központi szerepet játszott az ördöggel kötött szerződés. Hrosvit von Gendersheim Carminájában18 olvasható Adanai Szent Teofil története, aki egy 6. századi klerikus volt. Teofilt püspökké választják, de ő alázatból visszautasítja. Az utódja azonban nem méltó a pozícióra, ezért Teofil szövetségre lép az ördöggel. A szerződést, melyben megtagadja Jézust és Máriát, a vérével kell aláírnia. Végül megbánja bűneit és Máriához imádkozik bűnbocsánatért. Mária meghallgatja kérését és feloldozza. A Legenda aurea19 egyik fejezetében szerepel Cyprianus legendája. A történet szerint egy gazdag ember szemet vet egy fiatal apácára, Justinára, és Cyprianushoz, a varázslóhoz fordul segítségért.

Cyprianus három démonnal is kapcsolatba lép, de egyikük sem tudja megtörni Justinát. Amikor Cyprianus rákérdez, hogy mi ennek az oka, a démonok azt felelik, hogy Krisztus erősebb náluk. Erre Cyprianus megtér, és később Karthágó püspöke lesz. A Vorauer Novelle egy középfelnémet párrímes vers, 649 versszakkal. Töredékben maradt fent, Stájerországban, Vorau apátságában található az eredeti kézirat.20 A történet szerint két tanuló elszökik a kolostorból, és a városban beállnak egy varázslóiskolába. Tankönyvük elején egy intés olvasható (saját nyersfordításban):

„Itt halál száll a lélekre, / mely örök szenvedéssel és / sok szörnyűséggel társul, / és a káromlók az ördög / karmai közt találják magukat / mindörökké.”. A fiúk a városban

tékozló, erkölcstelen életet élnek. Az egyikük megbetegszik, mire a másik kéri, hogy bánja meg bűneit, és akkor Isten megsegíti. A fiatalember úgy gondolja, hogy bűnei oly súlyosak, hogy nem kaphat megbocsátást. Nem bízik az isteni gondviselésben. Megígéri barátjának, hogy halála után harminc nappal visszatér, hogy beszámoljon a pokolról. A kézirat itt megszakad, ám Rein (Stájerország) apátságában lelhető fel az ún. Reuner Relationen elnevezésű kézirat, mely egyes tudósok szerint a történet folytatása. A fiatalember Walpurgis éjjelén21 visszatér, és elmeséli barátjának a pokol borzalmait, aki ennek hatására megerősödik hitében és visszamegy a kolostorba.

Az első olyan gyűjtemény, melyben kifejezetten Faustról szóló történetek jelentek meg, a Wolfenbütteli kézirat.22 Faust az irodalomban História doktor Johann Faustusról Az első nyomtatásban megjelent könyv a témában a História doktor Johann Faustusról, 23 mely 1587-ben, Johann Spies kiadásában jelent meg. Jellemzője a sok, színes kaland, a képszerű megjelenítés. A fejezetek nyelvezete és stílusa közötti eltérés, és a történetek sokszínűsége arra enged következtetni, hogy nem egy, hanem több szerzővel állunk szemben. Jónéhány fejezetben Manlius feljegyzéseiből merít. A kiadvány valószínűleg a Faust alakjáról a köztudatban és a nép ajkán keringő történeteket szerkeszti egybe, erősen moralizáló felhanggal. Ezt támasztja alá, hogy maga a kiadó is elsősorban vallási tárgyú könyveket jelentetett meg.

A történet a lutheri világképet tükrözi, melyben erős az ördög jelenléte, és aki vele paktál, elnyeri méltó büntetését.

Faust „Sas szárnyát öltötte magára, az ég minden magasságát és a föld minden mélységét ki akarta kutatni. Mohó kíváncsisága, szabados szelleme és kön�nyelműsége annyira hajszolta és ingerelte, hogy egy idő múlva elhatározta, hogy megpróbálkozik némely varázsigékkel, figurákkal, ábrákkal és bűvölésekkel, hátha működésbe hozhatja őket, hogy ilyen módon megidézze az ördögöt.”24. Faust hu-

szonnégy évre köt szerződést Mephostophilesszel25. Ez idő alatt sokat utazik, varázserejét fitogtatja, az Auerbachskellerben boroshordón lovagol, bort fakaszt az asztallapról, eljut a pápai udvarba, Konstantinápolyba, a szultán udvarába, és még számos, látványos kalandban van része. Tizenhat év elteltével ki akar hátrálni a paktumból, de Mephostophiles Helénát ígéri neki, így Faust továbbra is éli világát az ördög útmutatása szerint. Végül, a huszonnégy év elteltével eljön érte az ördög:

„Történt pedig éjfél és éji egy óra között, hogy a házra egy erős, viharos szél csapott le, és minden irányból ostromot indított, mintha a házat mindjárt földig rombolná, úgyhogy kő kövön nem marad. (…) Irtózatos fütyülést és sziszegést hallottak, mintha a házban kígyók, viperák és egyéb veszélyes csúszómászók hemzsegnének. Egyszerre csak felpattan Faustus szobájában az ajtó, Faustus »Segítség!«-et és »Gyilkos!«-t kiált, előbb hangosan, aztán egyre gyengülő hangon, végül egyáltalán nem hallatszik a hangja. Faustust nem találták, vagyis csak annyit, hogy a szoba tele volt fröcskölve vérrel. Faustus agyveleje ott volt szétkenődve a falon, amint az ördög odacsapta őt egyik faltól a másikhoz. Ott hevertek a szemgolyói és a kitört fogai: iszonyú és rettentő látvány.”.

A könyv célja elsősorban az elrettentés volt, ezért a fenyegető kárhozat képét vetíti előre mindazok számára, akik erkölcstelen életet élnek. Faust a Históriában Luther ellenképe: az örök kételkedő, aki a kutatásban hisz, aki eladja a Bibliát, aki szövetkezik az ördöggel. A könyv a lutheri tanok kiváló közvetítője lett, hiszen a könyvnyomtatás elterjedésével a legszélesebb néprétegekhez is eljutott. A könyv hatalmas népszerűségre tett szert, többször utánnyomták, számos kiegészítéssel látták el, kb. 20 000 példányban jelent meg összesen. A könyvet már a megjelenését követő évben lefordították angolra, ami megnyitotta az utat a téma drámairodalmi világpremierje előtt: Christopher Marlowe26 az angol fordítás alapján írhatta Doktor Faustus tragikus históriája27 c. drámáját 1592 körül. A 18. század változást hoz az emberek gondolkodásában.

A korszak gondolkodásmódja szárnyalóbb, a vallási morál béklyója már lazult, előtérbe került a tudományos megismerés. A Sturm und Drang28 olyan embertípust helyez előtérbe, aki túl akar lépni a korlátokon, akinek a testi-lelki szabadsága is korlátlan, akinek érzelmei, érzékei is ösztönösen megnyilvánulhatnak. A természet minden alkotás forrása, az individuum természetadta képeségeinek legmagasabb megnyilvánulása pedig a zsenialitás, ami a zsenikultuszban öltött testet. Az alkotó művész az eredeti géniusz, a korszak művészei a zsenialitást tartották legtöbbre, ezért zseni-korszaknak is nevezzük. Ezzel együtt a Faust-mítosz keretei is megváltoznak, egy új motívum jelenik meg benne, ez pedig a megváltás motívuma. Bár a megváltás-motívum jelen volt már a Faust-történetek előképeként számontartott Theofilus-, és Cyprianus-legendákban, ezek célja elsősorban a bűnbánatra nevelés volt.

Ez a megváltás-formula azonban a 17-18. század fordulójára megváltozik: „Ki jóra törekszik szüntelenül, / az Angyal

azt menteni tudja”.

Goethe: Faust Három nekifutás29, két rész, 12 111 sor, hatvan év munka – ez Goethe Faustjának sommázata számokban, mely kétségtelenül a Faust-téma máig legnagyobb hatású és legismertebb feldolgozása. Goethe Faustja két téma, a tudós-dráma és az ún. Margit-tragédia összekapcsolása. A tudós-dráma keretében dolgozza fel az ördöggel kötött alkut, mely – láthattuk – már évszázadok óta az irodalmi kánon része volt. Míg azonban a Históriában Faust és az ördög – mai szóhasználattal élve – egy határozott idejű, visszterhes megállapodást köt, addig Goethe alkotásában a szerződés – úgymond – határozatlan idejű, melyben Faust feltételt szab: akkor viheti el az ördög, „Ha azt

mondom a pillanatnak: / »Olyan szép vagy! Kérlek, maradj!« / Úgy bilincseid rám szakadnak, / Úgy a végromlásig ragadj!”.

Mi ez valójában? Egyfelől olyan szerződés, melyben a kockázatviselő fél egyedül az ördög, aki bizonytalan ideig várhat a jussára, miközben ő folyamatosan teljesít. Másfelől egy paradoxon. Faust valóban azt mondja az ördögnek, hogy akkor viheti el a lelkét, amikor éppen a végtelenségig szeretne élvezni egy pillanatot? Ez az ellentmondás majd a második rész végén fog feloldódni. Faust kiinduló krízise – a tudós-dráma alapgondolata –, miszerint hiába a sok tanulás, olvasás, tudományos megismerés, mégsem ismeri az élet esszenciáját, lényegét, értelmét. Ez a sok tudás mégsem elég ahhoz, „hogy legbensejében vegyem

észbe, / A világot mi tartja egészbe / Lássam a dolgok erejét és magját, / S ne a szavaknak turkáljam salakját.”.

Bár ezt az életérzést a kor művelt, éppen kialakulófélben lévő polgársága konkrét, létező helyzetként élte át, mégis a következő generációk és a mindenkori, a lét nagy kérdéseire választ kereső ember számára is egy valósan jelenlevő, egyetemes érvényű gondolattá tudott magasztosulni. Goethe Faustjának kiinduló helyzete tehát a tudós válsága, aki a megismerést keresi, és reméli megtalálni az ördög segítségével. Mephisto először a saját szűkebb világában kínál olyan lehetőségeket, melyek talán a kielégülés élményével ajándékozzák meg Faustot. Az alkut követő diákjelenet az első monológ gondolatát viszi tovább: a tudományos élet egyfajta szatíráját olvashatjuk.

A tudós-dráma ezt követően fonódik egybe a szerelmi drámával, melyet egy gyermekgyilkos asszony kivégzése ihletett.30 A két téma egybefonódását Goethe azzal indokolta, hogy a tudós-drámából nincs út a megváltáshoz, de a szerelmi drámából igen. A szerelmi drámát a Boszorkánykonyha vezeti be, ahol Faust megfiatalodik. Itt látja meg Margaréta31 képét, a megszállottja lesz, eget-földet megmozgat, hogy megszerezze magának. Margaréta egy nagyon fiatal, végtelenül naiv és tiszta lélek, aki bármit megtesz a szerelméért, aki – hogy a szerelmi éjszaka létrejöhessen – akaratlanul még édesanyja halálát is okozza. Végül nem talál más kiutat a nyomorából és szégyenéből, megöli újszülött gyermekét is. A Faust I. egyik csúcsjelenete, a Walpurgis-éj32 következik, mely egy szinte lázálomként ható dekadens orgia, ebben a fejezetben nyilvánulnak meg az ördögi, alvilági erők a maguk valóságában.

Az érzelemmentes és céltalan érzékiség világában is feltűnik Faust előtt Margaréta alakja, ez újra érzelmeket ébreszt benne. Faust megpróbálja megszöktetni a börtönből, és ekkor ez a fiatal, istenfélő lány óriási emberi és lelki nagyságról tesz tanúbizonyságot. Bár lázálmok gyötrik, egy tudatos döntést hoz: életének nincs értelme, „nincs remény, engem hajtó”, és bűnének és büntetésének teljes tudatában fejet hajt az igazságszolgáltatás előtt. Ezután halljuk az égi hang szavát: „Ő megmenekült!”. A Faust második részében Goethe világméretűvé tágítja Faust drámáját, hiszen az eddig megismert világban a Faust problematikája nem kínál megoldást. Térből és időből kilépve végigjárja az egész emberi történelmi fejlődést, és szakadatlanul az élet célját keresi.

Faust végül megvakul – a végső tisztánlátás csak így lehetséges –, és így meglátja az élet célját: „Csak annak jár élet, szabadság, / Kinek mindennap ki

kell vívnia. / Dolgos élet vár, veszélytől övezve, / Gyerekre felnőttre, öregre, / Szeretném látni ezt a képet: / Szabad földön hemzsegő szabad népet! / Azt mondhatnám a pillanatnak: / Olyan szép vagy, kérlek, maradj!”.

Ezzel kimondja a bűvös mondatot, a szerződés mégsem fog beteljesedni. Az alku ellentmondása ugyanis feloldódni látszik. Azzal, hogy Faust eljutott eddig a mondatig, világossá válik, hogy ha az ember eléri az életben kitűzött célját, akkor az élete is beteljesedett, és nyugodt szívvel szakadhat vége. Faust lelkét – Margaréta közreműködésével – az angyali seregek emelik az égbe.33 Goethe az utolsó sor után csak egy szót írt: Finis. Majd lepecsételte, hogy csak a halála után lehessen olvasni, ezzel is utalva arra, hogy műve a jövő generációinak szól. Maga is úgy nyilatkozott, hogy élete hátrelévő részét ajándéknak tekinti, hiszen ő is elvégezte célját. Valóban, fél évvel a Finis szó leírása után eltávozott, és a dráma második része 1832-ben látott napvilágot nyomtatásban. Bulgakov: A Mester és Margarita A 20.

század új fordulatot hozott elsősorban a politikában, ez pedig a totalitárius diktatúrák időszaka. A művészet fő kérdése az lett, hogy hogyan tudunk művészként létezni ebben a világban, milyen kompromisszumot kell és vagyunk képesek megkötni annak érdekében, hogy művészként létezni tudjunk. A Faust-téma ebben a században már politikai témává is válik, hiszen azt is vizsgálja, hogy hogyan viszonyulunk a hatalomhoz. A 20. században a három legismertebb Faust-történet Klaus Mann Mephistója, Thomas Mann Doktor Faustusa és Bulgakov A Mester és Margaritája. Bulgakov regénye egy magával ragadó történet, mely a történelem, a fantasztikum, a groteszk és a valóság határmezsgyéjén lavíroz. A regény a ’30-as évekbeli Moszkvában játszódik, melynek életét fantasztikus lények, Woland és kísérete megjelenése állítja a feje tetejére. A 20.

századra nem csak Faust, de az ördög is átalakul, deszakralizálódik, átpolitizálódik. Bulgakov Wolandja egy tüneményesen elegáns, fölényesen intelligens, sokarcú, furcsa figura. Akárcsak Mephistopheles – aki nyilvánvalóan Woland34 irodalmi előképe volt, hiszen Bulgakov regénye előszavaként is Goethe Faustjából idéz – ő is alakváltó. Ide-oda ugrik térben és időben, sőt, egyszerre több dimenzióban is képes létezni. Egy modernkori mágus, szemfényvesztő, aki ítélkező Krisztusként jelenik meg a ’30-as évekbeli Moszkvában, hogy lesújtson a bűnösökre. Parodisztikus jelenetekben tart tükröt az emberek elé, a bűnösöket megbünteti, az igazakat megsegíti. Sok arca van: ő az, aki Kanttal reggelizik, aki Pilátus csuklyás titkosszolgálati főnöke, végül ő az utolsó ítélet egyik lovasa. Összetett, szellemes, emberi figura, akinek igazságszolgáltatása elégtétellel tölti el az olvasót.

Hiszen egy olyan világban vagyunk, ahol naponta tűnnek el emberek, ahol a házmester az élet ura, ahol nincs helye azoknak, akik nem képesek az uralkodó ideológia szellemében munkálkodni. Ebben a világban él hősünk, a Mester, és szerelme, Margarita. A Mester egy író, aki – miután ellehetetlenítették – szanatóriumba vonult, hogy kimaradjon a mindennapi politikai és ideológiai harcok kereszttüzéből, és a teljes passzivitásban próbálja élni életét. A Mester jól példázza a művész-lét paradoxonát a Szovjetunióban: ha élni akar, nem alkothat, ha alkot, nem élhet. Bulgakov nyíltan utal rá, hogy egy Faust-történetről van szó, a regény előszava egy Goethe Faustjából vett idézet, Woland sétabotjának feje egy uszkár35, a Margaritának ajándékozott medál is uszkárt ábrázol, a sátán bálja a Walpurgis-éjt idézi, bizonyos szereplők olyan zeneszerzők nevét viselik, akik maguk is Faust-történetet zenésítettek meg.36 Sőt, Margarita neve is Faust Margrétájára utal.

Bulgakov a Faust-mítoszt azonban összeköti egy másik mítosszal, Jézus történetével (mely a Mester regénye a regényben), hogy bemutassa a hatalom és az elnyomottak, valamint a hatalom és annak képviselőinek viszonyát. Ebben az ún. Jeruzsálem-regényben láthatjuk, hogy a történelem szereplői sosem változnak: a fő ideológus (Kajafás és Berlioz) határozza meg a gondolkodás keretrendszerét, a rendszert árulók és talpnyalók szolgálják, akiket adott esetben a barátunknak hihettünk (Júdás és Latunszkij), az üldözött (Jesua és Mester) pedig nem akar mást, csak a végezni a dolgát. Bár a Jeruzsálem-regény látszólagos történettudományi pontossággal mutatja be Jesua és Pilátus történetét, az sok szálon szándékosan eltér a valóságtól.

Egészen mesteri az a jelenet, ahol Pilátus szinte virágnyelven ad parancsot Júdás meggyilkolására, ezzel is példázva, hogy egy elnyomó rendszerben még a falnak is füle van, és a hatalom kiszolgálóinak hatalma adott esetben ugyanolyan kérészéletű, mintha a rendszer ellenségei lennének. Bulgakov regényében az ördöggel Margarita köt alkut, azonban nem a lelkével fizet a szerződésben foglalt kötelezettségek teljesítéséért, hanem a sátán bálján kell a háziasszony szerepét eljátszania. Az ő célja csak az, hogy együtt lehessen a Mesterrel. Ez az együttlét azonban ebben a világban nem lehetséges, hőseink ebben a világban meghalnak, és esetükben ez maga a megváltás. Majd újjászületnek egy másik dimenzióban, ahol az örök nyugalom az osztályrészük. Mephistopheles A Faust-mítosz legérdekesebb figurája kétségtelenül az ördög.

Az ördög már évszázadok óta életünk része: része lett hitvilágunknak, mítoszainknak, sőt, a népmeséinknek is. Az ördögről szóló mesék alapeleme egy szerződés az ember és az ördög között, melyben az ördög természetfeletti erőt ad hősünknek, cserébe pedig megkapja a lelkét. Az ördögnek sok neve van: Lucifer, Belzebub, Sátán, Azazel, Samael és még sorolhatnánk. Hogy a középkor embere milyen képet őrzött magában az ördögről, megtekinthető a középkori festmények apokaliptikus tablóin, gondoljunk csak Bosch, Dürer, Vasari utolsóítélet-ábrázolásaira. Még a História is ezek alapján festi le az ördögöket (igaz, nem Mephostophilest, aki általában szerzetes képében jelenik meg), hanem pl. Belzebubot, akinek „testszínű szőrzete és ökörfeje volt, két

ijesztően nagy füllel. Ő is egészen bozontos és loboncos volt, két nagy szárny állt ki belőle, amelyek annyira tüskések voltak, mint a bogáncs a mezőn. Színe félig zöld, félig sárga, ráadásul a szárnyai fölött lángnyelvek libegtek, azonkívül tehénfarka is volt.”. A História előszava szerint „Az ördög nem csupán egy szakadár, pártütő és elátkozott szellem, aki felfuvalkodottságában elszakadt Istentől, hanem kegyetlen, ravasz és kísértő szellem is, Isten és az emberi faj tudatos és felesküdt ellensége, aki nem tűri sem az ember tiszteletét Istenre nézve, sem az Istentől eredő jóakaratot és boldogságot az emberre nézve. Ő minden úton-módon, legjobb képességei szerint arra törekszik, hogy ezt megakadályozza, és az embert elszakítsa Istentől.”.

A középkor ördöge tehát Isten ellenlábasa, akinek célja, hogy Isten művét aláássa. De kicsoda Mephistopheles, aki szintén annyi alakváltozáson ment keresztül, mint hősünk, Faust? Mephisto valójában irodalmi alak, és csak a Faust-mondához köthető. A név eredeti alakja a Históriában Mephostophiles. Nem tudhatjuk, ki találta ki a nevet, és mi volt a szándéka vele. Nevének eredete és pontos jelentése ismeretlen, mindenesetre bizonyíthatóan görög, latin és héber elemek is kimutathatók a névben. Ha a héberből vezetjük le a név jelentését, a tophel (hazug) és a mefir (pusztító) szavak összetételéből származhat. Ha a latin nyelvből indulunk ki, a mephitis szóra gyanakodhatunk, melynek jelentése bűzös, bűzlő. A görög nyelv egy harmadik magyarázatot adhat számunkra: a μή (me = nem), φῶς (fosz = fény) és a φίλος (filosz = barát, szeret), azaz aki nem szereti a fényt, vagy nem barátja a fénynek.

Ez a megoldás azért is szellemes, mert egyben Lucifer37 nevének paródiája is.38 Mephostophiles 1587-ben robbant be – szó szerint – a világirodalom színpadára, és belépője meglehetősen teátrálisra sikeredett: „…az ördög, miközben irtózatos

ricsajt csapott, megmutatkozott a szeme előtt: (…) úgy rémlett, mintha a varázskör fölött egy griff vagy sárkány lebegne és csapkodna a szárnyaival, és amikor doktor Faustus kimondta a soron következő varázsigét, az állat fülsértő hangon rikácsolt. Ezután csakhamar lezuhant a varázskör fölé három- vagy négyölnyi magasságra egy tüzes csillag, ott átváltozott tűzgolyóvá, úgyhogy doktor Faustus igencsak megrettent. (…) embermagasságú tűzoszlop tört elő a földből, majd összeroskadt, és hat kis gyertyaláng bukkant elő. Egyszerre csak az egyik gyertyaláng felszökkent a magasba, a másik lebukfencezett, addig-addig, mígnem egy tüzes ember alakja formálódott belőlük. Ez a tüzes ember negyedórán át kerülgette a varázskört. Ezek után az ördög egy szürke barát, vagyis ferences alakját öltötte fel, megszólította

Faustust, és kérdezte, mit kíván.”. Mintha moziban ülnénk, szinte látjuk magunk előtt a tűzcsóvákat, a robbanásokat, a közelgő apokalipszist. A História Mephostophilese „maga az ördög”. Gonosz, áldozatát rosszra csábítja, ravasz, a kísértés maga. A középkori ördög megtestesítője, aki manipulatív, akitől nem lehet megszabadulni. „Az ördög, ha beköltözik egy emberbe, ott berendezi hajlékát és házioltárát”. Mephostophiles kipuhatolja áldozata gyengéit, tanulmányozza jellemét, és felerősíti benne a kételkedést, a kísértés iránti vágyat. Goethe Mephistophelese más fából faragták.39 Ő „egy kultúrtörténeti fejlődés csúcsés végpontja. Őutána már nincs komolyan vehető ördög a világirodalomban.”40 Goethe világosan megfogalmazza, hogy az ördög alakja (csakúgy, mint maga a Faust-történet is) a kultúrtörténeti paradigmaváltásokkal maga is megváltozik.