Hol volt, hol nem: kint-e vagy bent?
A BDZ Hangoló magazinjának 2016. őszi számában megjelent ismeretterjesztő anyag. Szöveg: Ortutay Réka
Vajon miért állít emléket a néphit, az irodalom és sok kiváló zenész a történelem egyik első ismert sorozatgyilkosának? Miért ruházzák fel olyan tulajdonságokkal, mint a kék szakáll? Miért változik a történet végkifejlete korszakról korszakra? Írásunkban alámerülünk a történelem, a mítoszok, a mondák, a néphit, sőt a mélylélektan legmélyebb bugyraiba, és utánajárunk annak, miért is ihletett egy állítólagos kéj- és feleséggyilkos története annyi írót, költőt, képzőművészt arra, hogy alakját az örökkévalóságba merevítve megőrizze az utókor számára. Induljunk hát útnak, és derítsük fel, hogy mit jelentett a legenda a szellemtörténet és a történelem különböző korszakaiban, hogyan tükrözte vissza az emberi élet, az emberi lélek és a világtörténelem legviszontagságosabb időszakait!
Történelmi előzmények és néphagyomány A Kékszakállú alakja a történelem és a néphit homályából rajzolódik elénk és válik egyre élesebbé az évszázadok során. Kutatók és tudósok szerint figuráját két történelmi személy ihlette: a kegyetlenségéről híres Átkozott Conomore (egyes források szerint Comorre), aki a bretagne-i Poher királya volt. Sokak szerint ő nem csak a Kékszakállú, de a Trisztán és Izolda mondából is ismert cornwall-i király, Márk történelmi előfutára is volt. Az ő várát tartja a néphit Kékszakáll egykori várának. A másik történelmi alak, akit mindenképpen meg kell említenünk, Gilles de Montmorency-Laval (egyes források szerint Gilles de Rais vagy Retz, 1404-1440), akit a történetírás Jeanne d’Arc hűséges csatlósaként tart számon. Egyes források szerint még kísérletet is tett Johanna megmentésére.
Később visszavonult a háborúskodásoktól, és egy sokkal sötétebb oldaláról vált ismeretessé: gyermekeket rabolt el és gyilkolt meg várában. Az inkvizíció végül letartóztatta, ő a hosszú per során bevallotta bűnösségét, majd kivégezték. A két alak összefonódásából alkotta meg a néphit a gonosz Kékszakállú alakját, aki feleséggyilkosként tűnik fel mintegy tizenöt európai ország néphagyományában. A történet általában hasonló: Kékszakállú fiatal lányokat csábít el és vesz feleségül, amikor pedig kellemetlenné válnak számára (egyes mondák szerint teherbe esnek, mások szerint a férfi új feleséget talál) megöli őket, és várának egyik tömlöcében tartja holttestüket. Számos legendában már megjelenik a lezárt ajtók vagy tiltott szobák szimbóluma, a próbatétel és a kíváncsiság motívuma. A feleségek száma is változó, egyes történetek szerint hét lezárt ajtó van, mások szerint csak egy a titkos.
Egyszer a főhősnő – mert a nép ajkán élő történetek főhőse mindig a nő – öli meg a hazatérő férjét, máskor nővére és testvérbátyjai segítségével szabadul meg a halálos veszedelemből. Motívumról motívumra Az emberiség szellemtörténete során nem ritka eset, hogy egy történelmi alak életre kel a szájhagyományban, és egy-egy fő jellemvonása mesés, fantasztikus vagy éppen tanulságos történeteket ihlet, gondoljunk csak Mátyás király alakjára a magyar népmondákban, aki álruhában járja az országot és igazságot oszt az emberek között. Mindezek mellett okot ad a gondolkodásra az a tény, hogy a Kékszakállú története toszkán, izlandi, görög, észt, német, sőt zanzibári néphagyományban is feltűnik, sőt Clarissa Pinkola Estés, jungiánus pszichológus kitűnő könyvében
(Farkasokkal futó asszonyok – Beavatás a nőiség őseredetének titkaiba) egy magyar
változatra hivatkozik. Mégis, melyek azok a motívumok, amelyek méltóvá tesznek egy történetet arra, hogy a néphagyomány oly hosszú évszázadokon keresztül „babusgassa”, tovább mesélje, tanulságokat szűrhessen le belőle? Mik azok a motívumok, amelyek minden történetben előfordulnak? Mindenekelőtt beszéljünk a kékszakáll-motívumról. A szakáll a férfiasság jelképe is. A kék szakáll a mitológiában a bölcsesség, a hatalom, az erő kifejezése. Zeusznak vagy Indrának (a villámlás, harc, mennydörgés istene a hindu mitológiában) is kék a szakálla. Egyes források a Kékszakállút az éjszaka sötétségével azonosítják, mely nap mint nap megöli feleségét, a világosságot, a fényt. Visszatérve azonban a népi motívumokra, az első és legfontosabb népi motívum a tiltott szoba. Ismerős történet: például a Szép Miklós című népmeséből, ahol a főhős a vár 366 szobájából egyetlen szobát nem nyithat ki.
Nem lehet tudni, mit rejt az ezer lakattal lezárt szoba. Amikor kíváncsiságától hajtva mégis kinyitja, kiereszti a sárkányt (szörnyeteget) a börtönéből, és ezzel elkezdődnek viszontagságai is, amelyek során száz próbát kell kiállnia, hogy a sárkányt (a bennünk élő gonoszt) legyőzze. A küzdelem során jelleme fejlődik, és tanul a hibájából. Másik jellemző népi motívum a kíváncsiság, ami persze összefügg a tiltott szoba motívummal is. A Szép Miklós mesében is láthattuk, hogy a főhőst a kíváncsisága hajtja a felfedezésre. Ezzel találkozhatunk például a Jancsi és Juliska mesében, de még számtalan mese vezérmotívuma a titok firtatása. Gondoljunk csak a Hamupipőke cipő-motívumára, vagy a Világszép nádszálkisasszony mesére, ahol a királyfi kíváncsisága (amikor is egymás után hasítja fel a leányokat rejtő nádszálakat) kis híján a királykisasszony vesztét okozza!
Az említett népmesékben, akárcsak a Kékszakáll-történetekben is, a próbatétel motívuma is lényeges szerephez jut. A szobát nem szabad kinyitni, az erdőbe nem szabad bemenni, a nádszálat nem szabad felhasítani – ki tudja-e állni a főhős ezt a próbát, a türelem próbáját? És végül megemlíteném a feleséggyilkosság népi motívumát is. Bóka László (1910 – 1964, József Attila-díjas író, költő, irodalomtörténész) szerint minden nemzet mesevilágában fellelhető a nőcsábító feleséggyilkos alakja. Magyar balladakincsünkben ezt a típust a Molnár Anna ballada Ajgó Mártonja testesíti meg. Ha úgy tetszik, ő a magyar Kékszakállú, aki elcsalja Annát a férje és gyermeke mellől. A férfi itt is tiltást fogalmaz meg az asszony felé:
„Molnár Anna, édes kincsem, Keress egy kicsit fejembe. Keress egy kicsit fejembe, Csak fel ne tekints az égre.”
Anna azonban feltekint az égre és meglátja a megölt asszonyokat, feltárul előtte a jövője, és hogy életét mentse, megöli a férfit és visszatér családjához. A Molnár Anna ballada nemcsak az elcsalt menyecske- és a feleséggyilkosság-, valamint a tiltott szoba és kíváncsiságmotívumban párosítható a Balázs Béla szövegkönyvére írt Bartók-művel, hanem megjelenik benne a fejbenézés motívuma. A fejbenézés is egy ősi népi motívum, amikor valakinek a fejébe látunk, behatolunk a lelkébe és megismerjük teljes valójában. Ez fog visszaköszönni a Kékszakállú várának ajtajai mögött, csak amíg a népballadában a fejbenézés a helyes útra tereli a fiatalasszonyt, addig Bartók és Balázs esztétikájában a megismerés lehetetlensége a teljes elidegenedéshez vezet.
Érdekes adalék a történet mesepszichológiai magyarázata: Clarissa Pinkola Estés a már említett könyvében női meseként interpretálja a Kékszakállú-történetet, amely a nő (nem a történet szereplője, hanem általában a nők) fejében játszódik. A történet szereplői a női lélek lélekrészeit testesítik meg. Kékszakáll a bennünk élő ragadozó, a szobák a naivitásunk miatt nem látható valóság jelképei, a kulcs pedig a megismerés kulcsa. Ha a megismerés megtörtént, akkor jönnek segítőink (a főhősnő testvérbátyjai és nővére), akik megszabadítanak a ragadozótól. Kékszakáll irodalmi belépője A Kékszakállú első irodalmi ábrázolása Charles Perrault tollából bukkan fel 1697ben, a barokk és a rokokó közötti átmeneti időszakban, a 17-18. század Franciaországában. Perrault írása később Lúdanyó meséi címmel látott napvilágot.
A könyv nyolc mesét tartalmazott, többek között a Csipkerózsika, a Hamupipőke vagy a Szamárbőr története mellett a Kékszakállú legendáját is. A történet főhőse Fatime, akit bátyjai mentenek meg a gyilkos férj haragjától. Perrault ezzel a könyvével akarva-akaratlanul is elindította a Kékszakállú diadalmenetét a művészetekben, a feleséggyilkos alakja kiolthatatlanul behatolt az irodalomba és a zeneművészetbe egyaránt. Kékszakáll karaktere Perrault meséjének megjelenésétől kezdve az 1920-as évekig kb. hússzor öltött testet opera, pantomim, balett, mese, színdarab, kísérőzene, elbeszélés formájában, sőt 1960-ban Kass János elkészítette a Kékszakállú herceg vára illusztrációit, melyek erőteljes színvilága, kontrasztjainak letisztultsága továbbgondolkodásra készteti a könyvet lapozgatókat. Vajon mit mond nekünk ez a történet? Mit súg, mit tanulhatunk belőle?
Hát éppen ez az, hogy mindenkinek mást mond és mindenkinek mást tanít, hiszen a történet értelmezése egyrészt függ a feldolgozótól, attól a kortól, amelyben él, és természetesen függ az olvasótól, annak egyéni és társadalmi motivációitól. Ha csak az évszázadok során megjelent Kékszakállú-történeteket vennénk górcső alá, könnyedén megrajzolhatnánk valamennyi korszak kulturális-társadalmi rajzát. Már maga Perrault is – bár valószínűleg a nép ajkán élő történeteket vetett papírra – a korízlésnek megfelelően formálta a mesekönyvet, amellyel a kor moralizáló társadalmát akarta kiszolgálni: minden mese végén úgynevezett erkölcsi tanulságot von le vers formájában, ez tartalmazza a szerző üzenetét a korabeli szalonok tagjai számára. Forradalom és szatíra: Barbe Bleue A 18.
század második felében uralkodó szellemi irányzat a felvilágosodás, az értelem mellett az emberi szabadságjogokat, a zsarnokság megdöntését helyezte az előtérbe. Ezt tükrözi Michel-Jean Sedaine (1719 – 1797, francia drámaíró, leginkább operalibrettóiról volt ismeretes) Raoul, Barbe Bleue című drámája, amely a francia forradalom évében született. Barbe Bleu alakja itt kegyetlen zsarnokká változik, aki minden erkölcsi normát eltiporva gázol át az embereken. A dráma a feleségnek, Isaurának a zsarnokságból való megszabadítását követi nyomon. A 19. század közepén járunk, ekkorra Európa már túl van a nagy polgári forradalmak időszakán, az európai monarchiák megrendültek, a polgárosodás eléri tetőpontját. Folytatódik a felvilágosodásban elindult társadalmi átalakulás, átrendeződés, a korabeli Franciaországban a képmutatás, az előkelősködés, a sznobizmus mindennapos jelenséggé válik.
Nem véletlen tehát a szatirikus hangvétel megjelenése a művészetben. Igazi társadalmi szatíra Offenbach Barbe bleu című vígoperája 1866-ból, amely Offenbach többi művéhez hasonlóan (emlékezzünk csak az Orfeusz az Alvilágban című operettjére, mely a korabeli felső tízezer képmutatását parodizálja) a korabeli társadalom hamis normáira mér fricskát. Kékszakállú egyfajta zseb-Don Juanként éli életét, és amikor új asszony tetszik meg neki – és ez bizony minden héten megesik – akkor a régitől megszabadul, bezárja a pincébe, ahol a többi asszony is raboskodik. A zenemű cselvetések sorozata, és a végén a bezárt feleségek megtalálják életük párját, az aktuális feleség, Boulette a Kékszakállú felesége marad, miközben az őt leleplezni próbáló király és királyi hatalom kap hideget és meleget is az alkotóktól, akik nem kegyelmeznek a polgári házasság intézményének sem.
Szakállas papucsférj A századforduló egészen új szellemi áramlatokat teremt világszerte. Még pár év és megkezdődik a nagy háború, de Európa már ekkor is puskaporos hordó. A nemesi nagybirtokok felbomlóban, a családok szétesnek, és hamarosan egész országok, nemzetek tűnnek el a világtörténelem porondjáról. A századforduló már előrevetíti az új világrend utálatos előképét, az elnyomott munkásosztály lázong, elindulnak a nőmozgalmak, a társadalmi szerepek megváltoznak, az ismert világ összeomlik. Az irodalomban és filozófiában egymásnak ellentmondó irányzatok járják nap mint nap haláltáncukat, az eddig ismert értékek, úgy tűnik, elvesztik jelentőségüket. A világ a katasztrófa felé száguld. Az egyén elidegenedése, elmagányosodása, az értékektől való eltávolodása végül az 1920-as évek dekadens irányzataiban éri el tetőpontját. De a művészet egyelőre még küzd.
A romantikus világszemléletet a realizmus váltja fel. Ebben a korban olyan művek születnek, amelyek rámutatnak a felbomló világrend kilátástalanságára és a mögötte maradó űrre. Olyan irodalmi alakok kerülnek a középpontba, akik nem találják a helyüket a világban, kedvelt téma a művész és a polgár konfliktusa, a művész magánya, a világtól való elidegenedés. Ebben korban a Kékszakáll-legenda is alkalmazkodik a társadalmi változásokhoz. Ennek egyik kitűnő példája Anatole France Les sept femmes de la Barbe-bleu (Kékszakáll hét felesége) című elbeszélése, hiszen olyan módon modernizálja a történetet, hogy valójában a visszájára fordítja. A történet hőse Bernard de Montragoux, egy igazi anti-Kékszakáll, egy modern papucsférj, akit – jó szívét és mérhetetlen türelmét kihasználva – a nők csak kiforgatnak a vagyonából.
France elbeszélése is egyfajta szatíra, oly mértékben tudományos aprólékosságú, mintha egy bűntényről készült jelentés lenne, ami feltárja a Perrault-mese mögött rejlő valóságot. A különböző nőtípusok karikatúrája lehetőséget ad a szerzőnek rámutatni a modern polgári társadalom és családi élet rákfenéjére. Kékszakállú a félelmetes sorozatgyilkos fenevadból gyenge akaratú, jólelkű, végtelenül naiv balekká szelídül, aki a kapzsi, számító, hűtlen asszonyok és a körülmények áldozata. A feleségek a saját kapzsiságuk miatt általában balesetben hunynak el, az utolsó asszony azonban mindegyiken túltesz: szeretőjével és bátyjaival csapdába csalják és megölik Kékszakállút, majd szétkürtölik a nagyvilágba, hogy a férj egy kegyetlen feleséggyilkos volt – akinek lám, már több felesége is tisztázatlan körülmények között tűnt vagy hunyt el –, és a férjgyilkosság csak szükséges önvédelem volt.
Bármennyire ötletes és szellemes köntösben tárja elénk az író a jól ismert történetet, az elbeszélésből azért ki-kikacsint France kiábrándító véleménye a szerelmi boldogság lehetőségéről. Ne feledjük, egy olyan korban vagyunk, ahol a női szerepek jelentősen átalakulnak, férfi szerepeket vesznek át, a nők elkezdenek politizálni, tanulni, dolgozni. Az öntudatos, karakán, erős nőtípus korát éljük, amikor az irodalomban megjelenő Kékszakáll a végsőkig próbálja őrizni titkát, és a szenvedő maszkulin princípium megtestesítőjévé válik. A megváltás-motívum Maeterlinck (és tizenegy évvel később Balázs Béla) adaptációjában már inkább a megváltás-motívum felerősödése mutatható ki. Megjelenik ugyanakkor a fény-sötétség és a féltékenység-, kíváncsiság-motívum is.
A két dráma közös jellemzője még, hogy az új asszonyt helyezik a történet középpontjába, aki az új kor szellemének képviselője: autonóm, öntudatos személyiség, határozott elképzelésekkel. Mindkét dráma végzetes ellentétekkel dolgozik: fény – sötétség, féltékenység – titkolózás, férfi – nő. A Kékszakáll-legenda egyik legmélyebb, lelkiekben leggazdagabb feldolgozása Maurice Maeterlinck (1862 – 1949, belga drámaíró, költő, a szimbolizmus egyik legjelentősebb képviselője) Ariane et Barbe-bleu ou la déliverance inutile (Ariadné
és Kékszakáll, avagy a hasztalanul visszanyert szabadság) című drámája, amelyet
egyértelműen operaszövegkönyvnek szánt. Az 1899-ben írt drámát 1907-ben Dukas (1865 – 1935, francia zeneszerző, zenekritikus) zenésítette meg. Maeterlinck munkásságára jellemző a lélek kiismerhetetlen mélységeinek, titokzatosságának feltárása, és mondandóját előszeretettel öltözteti meseszerű, szimbólumokkal teletűzdelt köntösbe (pl. Maleine hercegnő, Pelleas és Mélisande, A kék madár). Ariane alakja egy modern nő képét festi elénk: öntudatos, büszke, a világosság, a fény és a boldog szerelem megtestesítője. Küldetése is egyértelmű: megváltani Kékszakállút és megmenteni a feleségeit. (Már a névválasztás is szimbolikus: a görög mitológiában Ariadné a fonala segítségével mutatja meg a kiutat a lélek sötét labirintusából.) „Az a boldogság, amit én akarok, nem élhet sötétben.” És bár Ariadné elhozza a fényt és felnyitja a vár kapuit, mégsem tudja megváltani a Kékszakállút önmagától.
Ahogy elhozza a fényt a régi asszonyok életébe is, kinyitva előttük a vár hetedik ajtaját, de mindhiába, az asszonyokat sem tudja megszabadítani saját maguktól. A dráma egy sötét korrajz: szereplői annyira elidegenedtek a világtól, hogy mindhiába érkezik kívülről a megváltás, nem tudnak kilépni a nyomorukból, bennragadnak a maguk választotta árnyéklétben. Balázs Béla – Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára 1910-et írunk, amikor megjelenik Balázs Béla drámája. A darab Kodály Zoltánt
idézve „feltöri a régi mese héját, és megmutatja a férfi-asszony probléma örök
megoldatlanságát”. Kroó Görgy pedig így vélekedik a műről: „a szöveg a modern
ember életérzéséből kiindulva, korabeli eszközökkel teremt valóságos tragédiát az ősi történetből: a legősibb motívumokat kaparja ki a mondából és éppen ezáltal aktualizálja.”.
Az eredeti szöveg és az opera is őrzi a népies, balladaszerű jelleget, a Regös prológusa sejteni engedi, hogy a történet a balladai homályból tör elő. A megzenésítéskor Bartók is népzenei elemeket használ, aláhúzva ezzel Balázs szándékát is:
„A népdalnak keresetlen őszinteségével akartam modern lelket festeni”.
Akárcsak a belga szerző művében, Balázs itt is beszédes nevet választott hősnőjének: a bibliai történetben Judit önként vállalja, hogy elcsábítja a várost ostromló hadvezért, Holofernészt, majd fejét véve megmenti népét a pusztulástól. Balázs Juditja is önként vállalja Kékszakállú megváltását, és ehhez, akárcsak bibliai előképe, a csáberejét és szépségét használja fel, de elbukik. Egyértelműen kimutatható a rokon gondolat Maeterlinck drámájával, ahol a főhősnő célja a férj megváltása is. Újdonság azonban a dráma tömörsége: csak két szereplőt vonultat fel, nem is egy történetről, hanem inkább egy párbeszédről van szó. A helyszín is új: Kékszakállú, a férfi lelkében vagyunk, nem tudni – ahogy azt a Regös is kifejezi a dráma elején –, hogy kint vagyunk-e vagy bent. Az egész történés a képzelet és a valóság határán lavíroz.
Éppen ezért nagyon sok kérdést vet fel, amire mindenki maga találhatja meg a választ. Az opera egy szigorúan szerkesztett hangnemi tervet követ (Bartók egyébként a dramaturgiai instrukciókat is szigorúan jelzi a partitúrában), amely nagyon plasztikusan és árnyaltan fejezi ki az adott történést. A drámai és hangnemi szimbolika mellett a fények szimbolikája is jelentős szerephez jut, minden kinyíló ajtót egy-egy fénysugár jelez, amely egy kezdeti emelkedést követően az örök sötétségbe vész. (Erről bővebben lehet olvasni Lendvai Ernő: Bartók dramaturgiája című könyvében.) Palló Imre (1891–1978) – az Operaház fiatal tagja volt az ősbemutatón, így emlékszik vissza a színpadképre: „Újszerű volt a színpadkép is: nyers kövekből épült
sötét, gótikus csarnokot ábrázolt, a Kékszakállú herceg várának lovagtermét. Ez egy barlangszerű, rideg csarnok volt hét csukott ajtóval, négy baloldalt, kettő jobboldalt, egy pedig elöl, középen. Fent, hátul lépcsők vezettek a bejárathoz, egy vasajtóhoz. A prológ két utolsó versszaka alatt megszólalt a zene. Én, a Regös, széthúztam a függönyt, és a szétnyíló függönnyel kimentem a színpadról. Pár másodpercnyi csend, aztán hirtelen kinyílt a felső kis vasajtó, és a beáramló fényben megjelent a két szereplő sziluettje.”.
Elengedés és gyógyulás Hogy azért ne lássuk ilyen sötétnek, ilyen kilátástalannak a férfi és nő kapcsolatát, végül szeretném megemlíteni Kurt Vonnegut (1922 – 2007, amerikai regényíró, esszéista) Kékszakáll című regényét, amely új megvilágításba helyezi a történetet. A regényben Rabo Karabekian festőművész és Circe Berman, egy fiatal írónő alakja feszül egymásnak. Az intimitástól és a lelki kitárulkozástól irtózó öregedő művész magányába robban be az életrevaló, az élet realitását kitűnően érzékelő, a másik életébe már-már kellemetlenül betolakodó teremtés. A végletekig elfajuló vitájuk során a nő szembesíti a férfit élete démonjaival, és kiutat kínál a lelkét béklyóban tartó bűntudatból és szomorúságból. Vonnegut műve a férfi-nő kapcsolat gyógyító aspektusát helyezi előtérbe, amelyben az őszinteség, a múltunkkal való szembenézés a boldog jövő kulcsa.
Amíg Balázs és Bartók Juditja végül a múlt és az örök emlékezés fogja lesz, addig Vonnegut főhősnője éppen azáltal képes megváltani Kékszakállt, hogy kirángatja őt a múlt fogságából. Kékszakállú feldolgozások Irodalom Nagy Frigyes császár: La Barbe Bleu (1779) Ludwig Tieck: Ritter Blaubart (1797)
Ludwig Tieck: Kékszakállú hét felesége, egy valós családi történet (1797)
Ludwig Tieck: Kékszakállú (dráma, 1812) Alexander von Ungern-Sternberg: Kékszakáll (1850) Henri de Régnier: Kékszakáll hatodik házassága (1892) Maurice Maeterlinck: Ariadné és Kékszakáll (1899) Anatole France: Kékszakáll hét felesége (elbeszélés, 1909) Alfred Döblin: Kékszakáll lovag (1911) Reinhard Koester: Kékszakáll lovag (vers, 1911) Louis Couperus: Kékszakáll lánya (1915) Angela Carter: Kékszakáll szobája (1979) Max Frisch: Kékszakáll (1982) Peter Rühmkorf: Kékszakáll utolsó utazása (mese, 1983) Martin Mosebach: Kékszakáll (drama giocoso, 1985) Kurt Vonnegut: Kékszakáll (1989) Karin Struck: Kékszakáll árnyéka (regény, 1991) Margaret Atwood: Kékszakáll tojása (1989).
Cornelia Funke: Meggondolatlanul (regény, 2012) Amélie Nothomb: Kékszakáll (2012) Opera Jacques Offenbach: Kékszakáll (operett, 1866) Paul Dukas (Maeterlinck után): Ariadné és Kékszakáll (1907) Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára (1918) Emil Nikolaus von Reznicek: Kékszakáll lovag (meseopera, 1917) Film Kékszakáll (francia, rend.: Georges Méliès, 1901) Kékszakáll nyolcadik felesége (USA, rend.: Ernst Lubitsch, 1938) Kékszakáll (német/francia/svájci, rend.: Christian-Jaque, 1951) Kékszakáll (olasz/francia, rend.: Edward Dmytryk, 1972) A zongora (The piano) (francia/ausztrál/új-zélandi filmdráma, rend.: Jane Campion, 1993) Kékszakáll (francia fantasy-filmdráma, rend.: Catherine Breillat, 2009) Képzőművészet Kass János: Triptichon Szakirodalom: Zeneelmélet – zeneirodalom: Kroó György: Bartók színpadi művei (Zeneműkiadó, 1962) Lendvai Ernő: Bartók dramaturgiája (Zeneműkiadó, 1964) Pszichológia: Clarissa Pinkola Estés: Farkasokkal futó asszonyok (Édesvíz, 1992) Mitológia: Kányádi András: A képzelet topográfiája (Komp-Press, 2010)