Karai József
Karai József (1927-2013) zeneszerző, karmester és zongorista a múlt század második fele kórusművészetének kiemelkedő alakja, akit az utóbbi időben sajnos szinte teljesen elfelejtettek. A Zeneakadémián a legremekebb tanárok, köztük a karmesteri pályámat meghatározó Somogyi László tanította őt még 1956 előtt. Énekkarunk életében is rendkívül fontos szerepet játszott. Új stílusú, különleges, modern darabjai, illetve folklór feldolgozásai kórusunk állandó repertoárját képezték, előadásukkal jelentős sikereket arattunk. Karai József a köztudatban elsősorban mozgalmai dalairól és feldolgozásairól volt ismeretes, holott munkássága nagy részét az egyházzenei és folklór feldolgozások alkotják.
A mozgalmi darabok között van egy, a korosztályom számára emlékezetes mű, a Barikádra!1 című, amelyet valamennyi osztálytalálkozónkon eléneklünk, mert mindannyiunknak ez az iskolai énekkari repertoár egyik legemlékezetesebb darabja. Azt gondolom, hogy számunkra ezen műveknek nem a tartalma maradt meghatározó, hanem inkább a jól megírt, lelkesítő zene. A közös éneklés élménye adta az örömöt és őrizte meg bennünk ezeknek a daraboknak a szép emlékét. Karai a műveiben a ’80-as évek kóruskultúrájában abszolút unikálisnak számító, modern zenei eszközöket használ, mint például az aleatóriát.2 Az aleatória lényegében szervezett, csoportos vagy egyéni improvizáció. A hallgatóság számára úgy tűnhet, hogy a kórus azt csinál, amit akar, ám valójában a szerző pontos utasításokat ad arra vonatkozóan, hogy az improvizáció milyen keretek között valósuljon meg.
Meghatározza, hogy a kórus mely hangokat használja, az improvizáció mettől meddig tartson, gyorsabb legyen vagy lassabb, hangosabb vagy halkabb, a szólamok és énekesek együtt vagy külön énekeljenek stb. Ez a technika elsősorban Witold Lutosławski3 műveiből lehet ismerős, és nagyon logikus alternatívát ad a túlságosan megírt, a legkisebb részletig pontosan lekottázott kortárs zenével szemben, amelynek az olvasása és előadása nagyon nehézkessé vált. A ’40-es, ’50-es években ugyanis a zeneszerzők egyre kevésbé használták a hagyományos harmóniavilágot, és ritmikai gondolkodásuk sem a lüktetésből indult ki, a zenei teret ritmikailag alig értelmezhető módon töltötték meg hangokkal. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a kottaképben a ritmika leírása nagyon bonyolulttá vált, ugyanis a szerzők a legapróbb mikroritmusokat is lekottázták.
Az így keletkező bonyolult képletek olvasása rendkívüli nehézséget okozott az előadóknak, ezért Lutosławski a legapróbb részletekig meghatározott előadásmód helyett az organizált improvizációval próbálta meg elérni ugyanazt a hatást. Ez az út sokkal vonzóbb tud lenni az előadó számára, mert a bonyolultság okozta kínkeserves megvalósítás helyett egy jelentős előadói szabadsággal szolgálhatja a mű tőle telhető legjobb előadását. Karai remekül alkalmazza ezt a technikát. A többnyire amatőr énekeseknek így sokkal aktívabb szerep jut a mű megvalósításakor, ráadásul az előadásoknak megduplázódik a varázsuk: mindenki érzi a saját szólamának felelősségét, ugyanakkor a próba- és előadásfolyamat rendkívül izgalmassá válik azáltal, hogy a darab soha nem szólal meg kétszer ugyanúgy.
Karai harmóniavilága, illetve a hangnemiséghez való viszonya egyértelműen konzervatív, úgy is mondhatnám, hogy posztromantikus; műveiben a hangzás alappillére a hétfokúság, azaz a diatónia. Ugyanakkor nem feltétlenül használja mind a hét hangot, a hangsor egyes hangjai helyett gyakran a kromatikus skála egyik-másik hangja válik az éppen használt hangsor részévé. Karai dallamvilága tehát egyfelől alapvetően diatonikus, másfelől tartalmaz kromatikus elemeket is, amelyek konzekvens megjelenése az érzelmi kifejezés nélkülözhetetlen elemévé válik.