Concerto romantico

Mai elemzésemben Dubrovay László második, Concerto romanticónak titulált zongoraversenyét szeretném bemutatni. A zenemű 1984-ben készült, amikor a zeneszerzők többsége szembesült azzal az előző fejezetben már felvázolt dilemmával, hogy a 20. század új zenei nyelvének látszó tizenkétfokúság, és az erre épülő szeriális kompozíciós technika1 nem folytatható. A 20. századnak az a kényszere és reménye, hogy az egymással egyenrangúnak elhatározott hangok képesek lesznek egy, az előző évszázadok nyelveihez hasonlóan követhető és élményszerű zenei folyamatok alkotóelemeivé válni, szertefoszlott. Dubrovay e művét romantikus versenyműnek, concerto romanticónak hívja, és saját megfogalmazása szerint szándéka egyfajta visszatérés a melodikus zene világába. Az I.

tétel a klasszikus versenyművek szonátaformáját követi, főtémája egy jellegzetesen magyaros dallam, a verbunkoszenét idéző nyújtott ritmusokkal, amely érzelmi telítettségével igazolja a mű alcímét. Ez a dallam egyúttal – a romantikában gyakori módon – egy központi gondolat, amelynek többfajta arcát ismerjük meg a műben. Az I. tételben kvázi melléktémaként, lírai, kisimult arcát halljuk, amely majd visszatér a III. tétel közjátékában is. Az is jellegzetesen romantikus gesztus, hogy az I. tétel visszatérésében szinte apotetikusan, megdicsőülve szólal majd meg a téma az egész zenekaron, amit a zongora, Csajkovszkij b-moll zongoraversenyére emlékeztetően, egyszerű akkordokkal kísér. A kódában a felfelé törekvő dallamvonalak lehanyatlanak, a timpani könyörtelen ostinatója megállítja a zene szárnyalását, és a zongora az utolsó skálával az égbe tűnik. Nézzük is meg rögtön a darab indulását: