Dubrovay László

Dubrovay László életének egyik meghatározó hangszere a zongora. Számtalan zeneművet komponált, és életművének kiemelkedő része három zongoraversenye. Duborvay zenéjét a kifogyhatatlan invenció jellemzi, rendkívül nyitott az újdonságokra. Életpályája során szinte mindent kipróbált: kezdetben az avantgerde hatása alatt dodekafon műveket ír, majd elektronikával, sok új, hangszerjáték-technikai elemmel kísérletezett, de sok új játéktechnikai elem, új hangzások és új zeneszerzési technikák is alakították zenei nyelvezetét. Ugyanakkor gondolkodásmódjára jelentős hatással van Bartók a felhangrendszer tágabb értelmezésén alapuló kompozíciós technikája is. Dubrovay is olyan komponista, aki a felhangrendszerben hisz. Talán még Bartóknál is sokkal több felhangot használ.

Mindazonáltal érdemes megfigyelni, hogy ezek a megsokasodott felhangok adott esetben disszonánsan csengenek össze, ezt azonban mégsem disszonanciának, hanem újfajta, érdekes hangszínnek halljuk, és ezek a harmóniák a bennük levő disszonanciák ellenére is felismerhetően feszültségként vagy feloldásként viselkednek. Dubrovay sajátos, hagyományos értelemben vett tonális rendszert épít ki, amelyben a felhangrendszer távolabbi hangai is harmóniavilágának részévé válnak. Műveiben egyszerre van jelen az intellektualitás és az expresszivitás. Az avantgarde képviselői között azon zeneszerzők közé tartozik, aki pontosan tudja, hogy mit akar hallani. Ha van kedvük és bátorságuk, hallgassák meg a zenekar felvételét, szerzőnk három zongoraversenyét Balázs Jánossal! A három zenemű érzékletes képet ad erről a „vissza a gyökerekhez” folyamatról. Az I.

zongoraverseny még elektronikus hangzású, bátran kísérletező alkotás. A II. zongoraversenyt Dubrovay már romantikusnak nevezi, legutolsó versenyműve pedig napsugaras, derűs, ha úgy tetszik, mozarti értelemben élvezhető zene, már mindenfajta kísérleti és avantgarde eszköz nélkül, megőrizve természetesen a zeneszerző sajátságos attitűdjét és habitusát.