A csodálatos mandarin – szvit

Bartók A csodálatos mandarin című műve Bartók életművének egyik legbonyolultabb darabja, amely több mint száz évvel a megszületése után sem tartozik az alaprepertoárba sem itthon, sem külföldön. Inkább színpadi műként, illetve koncertszvitként bukkan fel időnként, mai előadásunkon mi is a szvitet vesszük górcső alá. Ez a mű valóban bonyolult és sokrétegű, ezért gondoltam, hogy megpróbálom beavatni Önöket a megértésébe és megszeretésébe. A csodálatos mandarin Bartók harmadik színpadi alkotása. Az első A kékszakállú herceg vára, a második pedig A fából faragott királyfi.1 Mind a három mű lényegében a férfi-nő viszonyt helyezi a középpontba. Ha a hegeli dialektikát2 vesszük alapul, amely szerint a világ működése tézisben, antitézisben és a kettő ellentétéből születő szintézisben látható, akkor az előbb említett három mű is nagyon jól értelmezhető e logika szerint.

Az első, A kékszakállú herceg vára a férfi-nő kapcsolat lehetetlenségéről beszél, A fából faragott királyfi ennek totális ellentéte, hiszen egy meseszerű egymásra találást mutat be, A csodálatos mandarin pedig a két mű szintézise, mert tulajdonképpen a romantikus korszak egyik alaptézisét fogalmazza meg. Nevezetesen azt, hogy a szerelemben, a férfi-nő viszonyban a nő általi megváltás tud beteljesedni. Az első színpadi mű – A kékszakállú herceg vára – inkább egy intim, a lelkünkben lejátszódó történet, nincs is valóságos ideje, és tulajdonképpen valóságos helyszíne sincs, hiszen a vár inkább szimbólum, mint igazi építmény. A fából faragott királyfi története, ha úgy tetszik, egy szimbolikus mese, amely a végtelen természetben játszódik, és a dramaturgiája egyértelműen meseszerű.

A csodálatos mandarin viszont egészen más, mert „itt és most” játszódik, vagy „ott és akkor”, gyakorlatilag a mindenkori időszak számára jelen idejű alkotás. Egy hétköznapi történet, amely a bemutatása idején még új dolog volt. Az ideje is a saját korában játszódik, vagyis egy valóságos időben, amely a másik két alkotásról nem mondható el. A történetre – Lengyel Menyhért3 librettójára, amely eredetileg a Gyagilev4-balett számára készült – a Nyugat című folyóiratban bukkant rá a szerző. Bartók ezt a történetet megrendítően szépnek tartotta, és így foglalta össze: „Egy apacs tanyán

három apacs kényszerít egy fiatal leányt, hogy csábítson fel férfiakat magához, akiket aztán ők kirabolnak. Az első egy szegény legény, a második sem különb, de a harmadik egy gazdag kínai, a fogás jó, a leány tánccal mulattatja, és a mandarinban5 felébred a vágy, a szerelem hevesen fellobban benne, de a leány irtózik tőle. Az apacsok megtámadják, kifosztják, a dunyhába fojtják, karddal szúrják keresztül, majd felakasztják, mindhiába, a mandarinnal nem bírnak, szerelmes és vágyakozó szemekkel néz a leányra. Az asszonyi invenció segít,” – gyönyörű megfogalmazás Bartók részéről – „a leány eleget tesz a mandarin vágyának, mire az holtan, élettelenül terül el.”

Mondanom sem kell, hogy a bartóki feldolgozás nem teljesen azonos ezzel a leírással, a zenei megvalósításban ettől egy picit eltér, de erről szót ejtünk még. Annak ellenére, hogy a darabnak lényegében csak a táncjáték-feldolgozását ismerjük, a műfaja eredetileg pantomim6, amit Bartók valószínűleg nagyon is világos meggondolásból választott. A táncjáték és a pantomim között egy döntő különbség van: az előbbiben a tánc elsősorban képszerű és a mozgás dinamikájára épít, széles dimenziójú és látványos. A pantomim viszont intim műfaj. A táncjáték logikájával szemben a pantomim a szereplők arcának, testének kis gesztusaival is operál. Én nem nagyon ismerem ennek a műnek olyan feldolgozását, amely tényleg a bartóki, eredeti pantomimet valósítja meg, azonban rengeteg fantasztikus táncfeldolgozást ismerünk. A bartóki kottában egyébként nagyon jól tetten érhető a pantomim szándéka.

Például a hajsza-jelenetben, amely a darab leglátványosabb és legizgalmasabb jelenete, egyetlen megjegyzés sincsen arra vonatkozóan, hogy hogyan kell játszani. Ellenben rengeteg olyan kis beírás van, amely azt mutatja, hogy a lány megáll, a mandarin kővé dermed és így tovább. Bartók minden, számára fontos apró gesztust beleírt a kottába. A mű sorsa egyébként rendkívül kalandos, mondhatnám sanyarú volt. A bemutatóját nyolc évvel a megírása után tűzte ki a budapesti Operaház, de végül nem mutatta be. Az igazi bemutató, 1926-ban, Kölnben, botrányba fulladt, és Konrad Adenauer7, az akkori kölni főpolgármester – szó szerint idézem – „a testi vágy nyílt színi bemutatása miatt” betiltotta a további előadásokat. Ma már mosolygunk ezen, különösen, hogy ez abban a Németországban történt, amelynek fővárosa, Berlin a 20.

század egyik legromlottabb, végtelenül dekadens időszakát éli, teljes morális válságban. Magyarországon csak 1945 után mutatták be a darabot, és a történetet a biztonság kedvéért áthelyezték Kínába, ami viszont teljes képtelenség, mert a dramaturgia lényegét – nevezetesen a nyugati civilizáció és a nyugati civilizáción kívül eső gondolkodásmód vagy kultúrák konfliktusát – a darab így nem tudta ábrázolni. Bartók érezte, hogy ennek a műnek nehezebb lesz a fogadtatása, ezért nagyon okosan – ha szabad így fogalmaznom, mai kifejezéssel – editált egy zenekari szvitet. A szvit a darab elejétől a hajsza végéig fűzi össze a darab jeleneteit. A szvit a darab jelentős karaktereit, szereplőit mutatja be, így teljes képet kaphatunk az alkotásról. A műben a férfi-nő viszonya egy bizarr alaphelyzet. Az egyik oldalon egy utcalány, a másik oldalon egy egzotikus és másságában félelmetes férfi.

Ez már önmagában is annyira szokatlan lehetett a ’20-as években, hogy ellenállást váltott ki. Bartók Csodálatos mandarinja művészettörténeti szempontból is fontos mérföldkő, mert a szerelemről, mint vágyról, illetve mint testiségről is mer beszélni. A mű születésekor még él a romantikus korszak képmutatása, holott a társadalom már messze túllépte azokat a morális követelményeket és megcsontosodott normákat, amelyeket az egyház és a farizeusok képviseltek. Ez az ellentmondás egyértelműen a társadalmi morál és a művészet, valamint a művészet által kifejezett valóság konfliktusában mutatkozik meg. Most ismerjük meg a mű szereplőit és a hozzájuk kapcsolódó karaktereket, illetve azok zenei megfogalmazását! A darab bevezetése érdekes, erős zsánerkép. A függöny előtt vagyunk még, tehát a színpadon nem látunk semmit, ami régebben még megszokott volt.

Ma már egy nyitányt sem lehet összehúzott függöny előtt eljátszani, mert a rendezők annyira félnek, hogy Önök unatkozni fognak, hogy kitalálnak valami oda nem illőt a nyitány zenéjére. Ez a 21. században már csak így lesz. A Mandarin bevezetője tehát egy függöny előtti nyitány, és elsősorban dramaturgiai funkciója van: atmoszférát kíván teremteni, nevezetesen a nagyváros atmoszféráját. Figyeljék meg ezt a zűrzavaros, egyébként nagyon-nagyon monoton, 6/8-os zenét, amelyet szirénázó vonósok vagy szirénázni készülő fúvósok játszanak, miközben dudahangokat hallunk a harsonából! Jellegzetes nagyvárosi kép ez, több ilyet ismerhetünk ebből a korszakból és későbbről is. Bartók valószínűleg Párizsra gondolt, mert tudomásunk szerint Bartók csak ennek a nagyvárosnak ismerte valamelyest a világát.

Gershwin az Egy amerikai Párizsban című művében szintén ennek a forgatagnak: a dudáknak, a közlekedési káosznak a képét teremti meg. Ez ma már nagyon komikusnak tűnik, hiszen azt gondoljuk, hogy édes Istenem, milyen lehetett a múlt század elején egy közlekedési káosz, hiszen alig volt pár autó, pár lovas kocsi és pár busz! Talán érdemes megnézni pár fényképet a ’10-es, ’20-as évekből. Nem volt még KRESZ, mindenki arra ment, amerre akart, az útnak azon az oldalán, ahol neki volt kedve, odakanyarodott, ahova akart. Ezért valóban versenyt dudáltak a járművek, de ez semmi másról nem szólt, mint hogy „vigyázz, jövök!”. Hallgassák meg a tétel elejét!