Divertimento

Mai előadásunkon a bartóki életmű egyik legkiemelkedőbb és legnépszerűbb alkotását, a Divertimentót szeretném bemutatni Önöknek. A Divertimento Bartók egyetlen vonószenekari műve, melyet Paul Sacher1 megrendelésére írt. A mű születésének dátuma különösen fontos, 1939 nyara. Fennmaradt Bartók néhány kedves, a fiának írt levele, amelyben beszámol arról, hogy ilyen jó körülmények között már régen dolgozott:

„Valahogy egy régi világbeli muzsikusnak érzem magam, akit a mecénása vendégül hívott. Egyedül lakom, egy szabályszerű parasztházban2, amelynek berendezése

legesleg-összebb komfortú.” (Egyébként nem kizárt, hogy némileg ez is hozzájárult ahhoz, hogy a mű egy picit mosolygósabb annál, mint amit eredetileg Bartók tervezhetett.) Sokáig elzárkózott a mű megnevezésétől, a címadástól. Annyit mondott megrendelőjének, hogy egy húsz-, maximum harmincperces kompozíció lesz, a műfaja talán concerto, talán más. Végül is a Divertimento cím mellett döntött. Ez a darab zárja az 1930-as évek nagy műveinek sorát. A Bartók-életműben ezután keletkező két meghatározó kompozíció – a Concerto és a III. zongoraverseny – már Amerikában íródik. Bartók európai munkásságát tehát lényegében a Divertimento zárja le. A ’30-as évek Bartók nagyon termékeny időszaka. A Cantata profana (1930) nyitja a sort, mint meghatározó szellemiségű mű, ezt követi a II.

zongoraverseny (1931), amely a versenyművek közül talán a legjelentősebb, saját magának írt kompozíció, és az életmű egyfajta sommázata. Valószínűleg kevéssé ismert az V. vonósnégyes (1934), amely szintén kulcsfontosságú alkotás. Ugyan nehezebben emészthető, de többszöri meghallgatás után hihetetlen világ tárul fel előttünk. Emellett igen jelentős a Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre (1937), amelyből Bartók egy zenekari kíséretes verziót is írt. És ne felejtkezzünk meg a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára (1936) című műről, valamint a II. hegedűversenyről (1938) sem. Ezek a művek jelentik tehát a ’30-as évek zenei termését, és ennek az időszaknak a koronája az 1939-ben született Divertimento. A Divertimento különleges elnevezés a Bartók-életműben, hiszen a szerző rigorózusan vigyáz arra, hogy műveinek címe ne teremtsen várakozást senkiben.

Ennek fényében különleges jelentősége van a Divertimento címnek, hiszen ez a műfaj nagyon erős zenei tradíciót takar. A szó jelentése szórakozás vagy szórakoztatás. Ajánlom figyelmükbe Mozart divertimentóit, melyek a korszak hagyományainak megfelelően megkülönböztethetetlenek szerenádjaitól vagy kasszációitól.3 Találhatunk köztük tízperces és háromnegyedórás darabokat is. A 20. században már ritkábban írnak divertimentokat, és ha írnak is, a cím inkább csak utalás, mert a zene nem kifejezetten szórakoztató zene. Így szimbolikus jelentőségűnek tarthatjuk Bartók címválasztását, szándékos, egyértelmű üzenetnek: bármit is gondolnak, a „zenét szórakoztatásnak szántam”. És lássunk csodát, Bartók valóban döntő mértékben szórakoztató művet írt!

Úgy is fogalmazhatnék, hogy talán egyetlen olyan művét sem tudom megemlíteni, amelynek ennyi szórakoztató, a súlyos témákat kerülni igyekvő gondolata lenne. Bartók e művében minden szempontból az egyszerűséget helyezi előtérbe. A mű háromtételes, ami a zenetörténet legegyszerűbb ciklikus szerkezete. Sokszor beszéltem a bartóki életművel kapcsolatban a szimmetrikus és a négytételes ciklikus forma különbségéről. A négytételesség az európai népies műzenében is fennmaradó négysorosság logikáját tükrözi, a három-, illetve öttételes darabok pedig szigorú szimmetriára épülnek. A háromtételes művek szinte kizárólag versenyművek, amelyek lényegében a lassú tétel háromtagúságával is egyfajta szimmetriát tükröznek, és így kissé messzebbről tekintve ezeket a műveket, itt is egy, a Concertóhoz hasonló, ötös szimmetria jön létre.

A Divertimento az én értelmezésem szerint érdekes módon egyik kritériumnak sem felel meg. Értelemszerűen nem páros tételszámú, de a bartóki életműre jellemző szimmetriát sem fedezhetjük fel benne. Sok elemző beszél a művel kapcsolatban szimmetriáról, de én ezt egy kicsit erőltetettnek érzem. A Divertimento Bartók egyetlen szimfonikus műve, amely concerto formában íródik, ám ez végül is nem meglepő, mert a mű valójában egy concerto grosso.4 Lényegében minden szólamnak van szólistája, így mindkét hegedű, a brácsa, a cselló és a bőgő szólamvezetői szólóznak, nagyon konzekvensen szemben állva a tuttistákkal. Tekintsük át a művet a tételek sorrendjében! Talán az I. tétel felel meg leginkább a szórakoztatás igényének, legalábbis a divertimento évszázados tradíciójának. A tételt háromszor hármas lüktetés jellemzi: „egyenként, kettőnként, hármanként”.

Ennél felemelőbb lüktetés nincs a zenetörténetben. A páros lüktetés mindig az emberre utal, a hármas lüktetés ellenben egyfajta szakralitást fejez ki, éppen a súlytalanságot megteremtő érzés okán. A hármas lüktetésben a párost jellemző súlyos-súlytalan váltakozás kiegészül egy második súlytalan lüktetéssel, és ez egy minimális mozgásban is egyfajta föld fölé kerülés érzetet kelt. A zenetörténet hármas lüktetésű, eleinte kimért és elegáns táncai éppen ezért fokozatosan a valcerben kulmináló, mámorító tánccá változtak. A Divertimento I. tételét jellemző háromszor hármas lüktetés a zenetörténetben viszonylag ritka. Gondoljuk el, hogy repülök, repülök és harmadszor is repülök, ez tulajdonképpen egyfajta szupereksztatikus könnyedség, ily módon 9/8-ban csúnya vagy szomorú zenét nem érdemes írni.

A tétel háromszor hármassága persze gyakran 6/8-dá szűkül vagy 12/8-dá bővül, azaz a belső hármasság páros logikába rendeződik. Bartók tehát ebben a tételben extrakönnyed lüktetésbe kalauzol minket, és maga a téma is elegáns, szinte barokkos gesztusok sorozata. Persze kétségünk sem lehet, hogy Bartók nem tánczenét ír, a dallam szinte végtelen, és azért bizonyos ütemváltásokkal is találkozunk. Ez a 20. században nem meglepő, de az aszimmetrikus lüktetések labirintusától szerzőnk azért megkímél minket. A téma tagolása tulajdonképen szabályosnak nevezhető, egy periódus egy kérdést és feleletet foglal magában. Mindazonáltal, bár a 22 ütemes terjedelem messze túlhaladja a hagyományos kérdés-feleletek többnyire nyolctaktusos terjedelmét, a szerkezet a klasszikus korszak óta megszokott tematikus azonossága segít minket a tájékozódásban.

Érdemes figyelni a zakatoló kíséretet, amely félreérthetetlenül sugallja örömünket: tánczenét hallunk.