Faust-szimfónia

Mai előadásunkon a zenetörténet egyik legnagyobb alkotásával találkozhatnak. Nem szoktam ilyet mondani, inkább azt, hogy jó mű, fontos mű, izgalmas mű. De ez a kompozíció valóban sorsfordítóan fontos. Ha Beethovent a romantika atyjaként aposztrofáljuk, akkor Liszt Ferencet nyugodt szívvel hívhatjuk a 20. század atyjának. Többek között azért is, mert e művében érhető tetten Liszt forradalmian új gondolkodásmódjának és zenei dramaturgiájának kiteljesedése, amellyel már a Les Préludes-ben és a h-moll szonátában is találkozhattunk. Liszt e szimfóniáját Goethe Faust című drámája ihlette, amely meghatározta a 19. század gondolkodását és nagy hatást gyakorolt a korszak zenéjére is. Goethének nagy szerepe volt abban, hogy a zeneszerzők jó része egyre nagyobb kedvet érzett irodalmi gondolatok, vagy az irodalomból kölcsönvett helyzetek, érzelmek megfogalmazására.

A Faust-témának is igen sok és többnyire jelentős megzenésítését ismerjük.1 Spohr operáját2, aki Beethoven kortársaként nyúlt a témához, kevésbé ismerjük. Wagner Faust-nyitánya sem tartozik a szerző életművének legfontosabb darabjai közé. De Berlioz Faust elkárhozása című drámai legendája már korszakos jelentőségű alkotás; Gounod Faust című, ötfelvonásos operája pedig talán a legnépszerűbb valamennyi Faust-feldolgozás közül. A zenetörténet egy másik emblematikus alkotása Mahler VIII. szimfóniája, amelynek 2. tétele a Faust zárójelenetének oratorikus feldolgozása. És persze az sem jut azonnal az eszünkbe, hogy Stravinsky A katona története című műve is egy Faust-történet, csak ott nem Faust, hanem egy katona adja el a lelkét az ördögnek, de Faust-történet Bulgakov AMester és Margarita című regénye is, melyből Gyöngyösi Levente írt operát.

Ha szabad ilyet mondanom, hitem szerint Liszt feldolgozásában szembesülünk esszenciálisan a goethei konfliktussal, egy akkor újnak tűnő, de örökérvényű megközelítésben: jelesül, hogy Faust és Mefisztó egyazon ember két arca. Logikusnak tűnhet operát írni a Faustból, hiszen egy izgalmas, cselekményes, változatos szituációkra épített, hatásos színpadi alkotás. Liszt nem volt operaszerző – bár tizenhároméves korában írt, remekbe szabott kis operája, a Don Sanche, avagy a szerelem kastélya akár erre is predesztinálhatta volna –, hanem egy par excellence instrumentális zenész, legyen szó akár zongoradarabjairól, akár zenekari műveiről. Zongoraművei jelentős részének van címe, szimfonikus alkotásai pedig – melyek döntő többségükben szimfonikus költemények – többé-kevésbé konkrét programhoz köthetők.

Lisztet éppen ezért általában a programzene egyik atyjának tartjuk, ami abból a szempontból helytálló, hogy művei hátterében gyakran ismerhetünk fel irodalmi műveket, mitológiai szereplőket, szabadsághősöket. Ezek a művek bővelkednek képszerű, illusztratív jelenetekben, az adott témához kapcsolódó, drámai ellentétekben, a lényegükhöz mégis a zenei eszközrendszer logikáján keresztül jutunk el. Ha a talán leghíresebb szimfonikus költeményére, a Les Préludes-re gondolunk – amelynél a megíráskor bizonyosan nem lebegett Liszt szeme előtt a saját maga által adott program –, világosan megérthetjük, hogy a mű zenei történése nem a helyenként felismerhető karakterek sorozatában rejlik, hanem a tematikus gondolkodásban.

Ez egy, többnyire egyszerű zenei gondolat metamorfózisaiban mutatkozik meg, amelyben egy téma képes megjeleníteni önmaga megszületését, illetve alkalmas arra, hogy a küzdelem, a bukás, a szerelem, a megdicsőülés vagy adott esetben a halál zenei anyaga legyen. Tehát ha Liszt a Les Préludes-ben az alkotó élet karakterizálását egy szigorú, tematikus logika mentén valósítja meg, akkor biztosak lehetünk abban, hogy Goethe Faustjában is sokkal inkább a morális-filozofikus kérdés foglalkoztatja, mintsem a történet, és a fejében a Les Préludes-höz hasonló zenei eszközök készen állnak mindezen gondolatok megjelenítésére. Liszt értelmezése szerint – és neki köszönhetően ez az én rögeszmém is – a ­Faustnak az az alapkérdése, hogy az ember vajon az elszenvedője-e vagy az alakítója az isteni és az ördögi párharcának. A válasz egyértelmű: alakítója.

Zárójelben érdemes megemlítenünk Madách Az ember tragédiája című művét is, amely magyar nyelvűsége okán nem vált a világirodalom oly nagyhatású alkotásává, mint amilyen lehetett volna, ha mondjuk német nyelven születik. Madách e művében a Lucifer és az Úr között vergődő ember történetét írja meg, és konklúziója nyilvánvaló: az emberi lét sorsa a mi kezünkben van, a bennünk lévő jó és rossz egyensúlyában. És még egy utolsó szellemtörténeti fejtegetést engedjenek meg: Hegel a Faust születésével nagyjából egyidőben fogalmazza meg filozófiájában a dialektika elméletét, amelynek lényege, hogy mindenben ott rejlik a saját ellentéte, és a világ mozgatórugója éppen a magasabb rendű szintézisben összeolvadó ellentétek harca.

Mindezeket azért mondtam el, mert Liszt művének az a történelmi jelentősége, hogy Faustot és Mefisztót egyazon zenei gondolat pozitív és negatív arcaként ábrázolja, amit hegeli értelemben tézis-antitézisként is felfoghatunk. Liszt értelmezésében Mefisztó testesíti meg a bennünk lévő alkotóerőt – amelyet a keresztény gondolkodás egyértelműen Istentől kapottnak tulajdonít –, valamint a tudás megszerzéséhez nélkülözhetetlen kételyt, és az életörömhöz kapcsolódó bűnt. Itt hadd kanyarodjak vissza egy pillanatra a romantikus zene és az irodalom viszonyára! Bár gyakran beszélünk arról, hogy az irodalmi művek zenei feldolgozása növeli a zene szavakban megfogalmazható értelmezését, azért le kell szögeznünk, hogy bármennyire is igyekszik Liszt irodalmi témaválasztásaival segíteni a közönség tájékozódását, művei lényegéhez csakis a zene konzekvens dialektikáján keresztül lehet eljutni.

Ahogy mindig hangsúlyozom, a zene elsősorban zenét fejez ki, vagyis a hangok egymáshoz való viszonyát: hogy az egyik hang rövidebb-e a másiknál vagy hosszabb, hangosabb-e vagy halkabb, illetve, hogy összecsengenek-e a hangok vagy disszonánsak és így tovább. Liszt Faust-szimfóniája3 háromtételes alkotás, egy később hozzáírt epilógussal. Liszt egy szimfóniát ír, amelynek végül is nincs programja, csak a három tétel címe ad számunkra útmutatást: mindhárom tétel Goethe Faust című művének egy-egy főszereplőjét ábrázolja. A három tétel lényegében szimmetrikus, az első és harmadik Faust és Mefisztó szinte azonos zenei anyagra épülő portréja. A Margitnak szentelt, középső tétel ezektől teljesen eltérő, szakrális szépséget és kifinomultságot jelenít meg.

Mi ma a két szélső tételt hallgatnánk meg, mert az előbb említett ellentmondásra szeretnék koncentrálni, amelyet Liszt magától értetődő zsenialitással jelenít meg. Ismerkedjünk meg Faust portréjával! Liszt szemében Faust egyértelműen hősként tündököl, ahogy a legtöbb szimfonikus költeményének központjában is egy hős szerepel. Beethoven Eroica szimfóniája óta pedig tudjuk, hogy a romantikus korszak zeneműveiben megjelenő hősök többnyire magát az alkotót magát szimbolizálják. A mű kezdete nagyon talányos.