Liszt Ferenc

Liszt Ferenc életműve megkerülhetetlen egy kezdő karmester számára. Ifjúkorom óta nagyon szeretem a Liszt-műveket, mert borzasztóan hatásosak. Liszt monumentális eszköztára – a diadalmas befejezés, a megdicsőülés vagy elkárhozás, a halál középpontba állítása – mind jól érthető, érzékelhető még a zenében kevéssé jártas hallgatók számára is. Ahogy elmélyültem a Liszt-életműben, kiválasztottam a számomra meghatározó alkotásokat: a Faust-szimfóniát és a h-moll szonátát, amelyek ismerete a romantikus zene megértésének egyik kulcsa, de még a 20. századi zene birtokbavételéhez is fogódzókat ad. Liszt meghatározó szerepet játszott abban is, hogy a romantika korszakában meghatározóvá vált a művész önmagáról alkotott képének művekbe foglalása, valamint a hallgató beavatása az alkotói folyamatba.

Ha belegondolunk, viszonylag keveset tudunk arról, hogy Bachnak milyen volt a viszonya önmagához, mint alkotóhoz, mindez a zenéjében sem nagyon érhető tetten. Mozart az első zeneszerző, akinek az alkotói habitusáról többet tudunk, de ez elsősorban szokatlan, önmagát a környező világ fölé helyező személyiségének köszönhető. Azonban ezt sem zeneműveiből, hanem kiterjedt levelezéséből tudhatjuk. Abba is érdemes belegondolni, hogy ha összevetjük a zenetörténet ezen két legnagyobb óriását, Bachot és Mozartot önmagukhoz való viszonyuk tekintetében, láthatjuk, hogy a legnagyobb különbség közöttük a Mozartban meglévő zsenitudat, amely Bachból teljes mértékben hiányzott. Hogy miért ismerjük Mozart öntudatát jobban, mint Bachét? Erre a kérdésre a társadalmi környezetben lelhetjük meg a választ.

Bach, aki életének legnagyobb részét egy templom szolgálatában töltötte, a mai értelemben vett taps fogalmát nem nagyon ismerte, mivel a templom számára komponált kantátái alkalmazott zenék voltak, ebből következően a templomi szertartás kiszolgálására, nem pedig a közönség szórakoztatására íródtak. Mozart már egy másik kor gyermeke: addigra megszületik a klasszikus értelemben vett hangverseny, így őt uralkodók és az Európában egyre nagyobb befolyással rendelkező polgári közönség ünneplése övezte. Bach zenéjében a leghatásosabb, leginkább magával ragadó pillanatok is tisztán a zene logikájából következnek, míg Mozart már nagy gondot fordított arra is, hogy a közönséget elkápráztassa. Egy azonban bizonyos: Bach és Mozart számára a komponálás, a teremtés folyamata és mikéntje még magától értetődő volt.

A pár évvel később alkotó Beethoven az első szerzők egyike, akinek zenéjében már tetten érhető az alkotással kapcsolatos vívódásba, annak nehézségeibe való beavatás. És ez valójában már a romantika küszöbe. Liszt Ferenc már Európa-szerte ünnepelt zeneszerző és elsősorban virtuóz zongoraművész volt, egyfajta zsenikultusz övezte, ami szintén a romantika korszakának jellemző motívuma. Az alkotó előtérbe kerülésével a romantika központi kérdésévé válik tehát az alkotás folyamata, legyen szó a mű megszületésének nehézségeiről, illetve az ezzel kapcsolatban egyre erősebben megfogalmazódó morális kérdésekről. A 18. századtól kezdve vált egyre inkább elterjedtté az a nézet, hogy egy alkotó, teremtő ember csak a kétség útján képes megérteni a világot.¹ A hit és a kételkedés kettőssége lényegében a 19.

század szellemiségének egyik kulcskérdése, árnyalva az aktuális társadalmi és vallási morál között feszülő ellentmondásokkal. Nem véletlenül válik Goethe Faustja központi szimbólummá ebben a korszakban. Faust szövetsége az ördöggel szimbolikus: Mefisztó elsősorban a tudáshoz, illetve az életörömhöz vezető utat mutatja meg. Goethe egész életét végigkísérte a Faust-téma, az alkotói folyamat szinte minden állomását ismerjük, melynek központi kérdése az elkárhozás és megváltás között feszülő ellentét. Nem véletlen, hogy ez a téma, és főleg a téma morális aspektusa Liszt Ferencet is intenzíven foglalkoztatta. A középkori legendás alak, Faust doktor történetét sokan feldolgozták: Lenau² Faustja Liszt számára legalább olyan fontos volt, mint Goethe alkotása. Faust a kutató, kereső, kételkedő elme, tehát a kialakuló felvilágosult, európai embertípus ősképe.

Nehogy félreértsék, az alkotói kételkedés természetesen nem a romantika sajátja, megjelent már korábbi műalkotásokban, hol észrevétlenül, hol meglepő bátorsággal. Bach életművét jogosan nevezhetjük a hit legdiadalmasabb megjelenítésének, amelyet eszközrendszerében teljesen koherens gondolkodásmód jellemez. Mégis, műveiben nagyon sok kételkedő pillanatot tudok Önöknek felmutatni, ilyen pl. a h-moll mise „Várom a holtak feltámadását” (Et expecto) szövegrészének zenei megfogalmazása egy ponton meglehetősen elbizonytalanító és félelmetes. E rész hallgatása közben a kora reneszánszkori német, illetve németalföldi festők – Jan van Eyck vagy Bosch – apokaliptikus víziói juthatnak eszünkbe, amelyeken mintha csontvázak támadnának fel a sírokból.

Ezt a pillanatnyi zenei elbizonytalanodást felfoghatjuk a feltámadással kapcsolatos kételynek, de lehet akár az utolsó ítélettől való félelem megfogalmazása is. Persze a tétel második felében Bach egy sodró lendületű tánczenével kárpótol minket ugyanerre a szövegrészletre. Mindeközben a fülembe csengenek Pernye András, a Zeneakadémia egykori legendás tanárának szavai, hogy „mindez jellegzetesen protestáns gondolkodás, egy katolikus nem mert volna ilyet tenni ezzel a szöveggel”. Mindenesetre míg Bachnál a kételkedés megmutatása – ha csak egy-egy pillanatra is – jellemző alkotói attitűd volt, addig a romantika korszakában akár egy teljes művet is átható, meghatározó motívummá vált. A kételkedés tehát az alkotás egyetemes része azóta, amióta a művészet egyáltalán létezik.

A romantikus korszak annyiban új és más, hogy míg az azt megelőző időkben a kételkedés ösztönös vagy rejtett volt, a 18-19. század fordulójára nyíltan kimondott gondolattá vált. Ennek is Liszt volt az egyik úttörője, ami leginkább a h-moll szonáta és a Faust-szimfónia c. műveiben érhető tetten.