A gólyakalifa

Gyöngyösi Levente A gólyakalifa című operáját huszonháromévesen írta, bemutatója1 – büszkén mondhatom, hogy a Budafoki Dohnányi Zenekar játszotta Vashegyi György vezényletével – igazi szenzáció volt. Mivel igen sok Gyöngyösi-művet játszottunk, illetve mutattunk be, elmondhatom, hogy a szerző életművének legfontosabb elemei, karakterei és zenei gondolkodásmódja ebben a művében már készen állnak. A Gólyakalifa szerzőnk diplomamunkája, és – saját elmondása szerint – a történet találta meg őt, amikor diplomamunkájához témát keresett. Egy barátja ajánlotta neki a regényt, és a történet azonnal megragadta az akkor huszonhárom éves fiatalember képzeletét. Az opera librettóját Balla Zsófia2 írta Babits azonos című regénye alapján. Ahogy a Kékszakállú-téma, a Gólyakalifa alapkonfliktusa is sokszor előforduló, sokszor visszatérő történet az irodalomban.

A mű címe ugyan az Ezeregy éjszaka meséire, a varázsszóra való átváltozás történetére utal, azonban a mű gondolatiságának központjában a doppelgänger -(hasonmás-) motívum játssza a főszerepet. A gondolat lényege a bennünk lévő kettősségről szól, jó és rossz felünkről, kettőjük küzdeleméről. A 19. századnak sok, a Gólyakalifához nagyon hasonló története3 van, ezek közül a legismertebb Stevenson Dr. Jekyll és Mr. Hyde című híres regénye. Valamen�nyi történet lényegében arról szól, hogy ha fel is ismerjük és meg is fogalmazzuk magunknak a bennünk lévő kettősséget, akkor sem lehet csak az egyiket vagy a másikat választani.

És persze Freudot is meg kell említenünk, aki a bennünk lévő jó és rossz fogalmát elég világosan és lényegre törően írja le, amikor azt állítja, hogy mindnyájunkban van egy, a társadalmi normákhoz kapcsolódó megfeleléskényszer, viszont tele vagyunk elfojtott, szalonképtelen vágyakkal is, amelyekre az álmainkban ismerhetünk rá. A Gólyakalifában éppen ez az álom-motívum a történet lényege. Tábory Elemér, aki egy ragyogó élet és sikeres karrier előtt álló, tehetséges fiatalember, álmaiban egy másik ember, egy nyomorult, kilátástalan sorsú inas képében látja magát viszont, aki a férfivá érés gyötrelmeivel küzdő szerencsétlen ember. Szerzőnk az opera megírásához néhány dramaturgiai változtatást eszközölt, például a színpadi dramaturgia kedvéért összevont néhány karaktert, Elemért és az inast azonban más-más énekes alakítja.

Ennek természetesen praktikus okai is vannak, hiszen, ha mindkét szerepet ugyanaz az énekes énekelné, főhősünk valószínűleg az éneklésbe halna bele, nem pedig a drámai helyzetbe. Két énekessel viszont megteremthető a leghatásosabb szituáció, ami egy operában lényegében megtörténhet: főhősünk két énje duettet énekel egymással azokban a dramaturgiai pillanatokban, amelyekben kettejük vágyai egyeznek. Ezzel szemben koherens és logikus megoldás, hogy Elemér mindkét életében ki-be járkáló Szilvia szerepét egy énekes alakítja. Egy filmszerű, párhuzamos felépítésű művel állunk szemben, amelyben a két történet jelenetei váltogatják egymást. Az első felvonás egy bevezetőből és négy jelenetből, a második felvonás hét jelenetből áll. Szerzőnk a jelenetek rövidülésével és az átváltozások gyakoriságának növekedésével fokozza a tempót a második felvonásban.

Valójában az első felvonás is hét részre osztható, a harmadik, majális-jelenet, amelynek közepébe ékelődik a gólyakalifa-bábjáték, három részből áll. Mai ismertetőnkben az opera legfontosabb jeleneteit mutatjuk be. Az első felvonás első jelenete, amelyet most nem mutatunk meg, lényegében a fényes jövő előtt álló ifjú gondtalannak tűnő pillanatait mutatja be. A majális előtti napon vagyunk, másnap lesz a bizonyítványosztás, és az egész család annak örül, hogy az ifjú felnőtté lett és remek karriernek néz elébe. A történet folyamatában a második jelenet váratlan, éles kontraszt. Egy asztalosműhelyben vagyunk, megismerkedünk a szörnyű sorsú inassal, akit mindenki üt-vág, szid. Mindkét jelenetben kapunk utalást arra, hogy főszereplőink álmukban valami mást látnak, de ezekből a jelenetekből még nem ismerhető fel főhőseink azonossága. A harmadik jelenet maga a majális.

A kezdetére még visszatérünk, amikor a mű jellegzetes zenei karaktereit mutatom meg. A majális kezdő részletének forgataga után először Elemér jelenik meg, majd hirtelen vágással követi őt az inas. Rövid áriájuk mintegy reflexió az első, illetve második jelenetben történtekre. Mindkettőjük ariosója egy-egy kulcsgondolatot fogalmaz meg, Elemér arról énekel, hogy

„Legyek férfi, kinek nem kell magát mocskos álmokkal megaláznia”. Az inas pedig „Bárkit megölnék boldogan, rossz életem miatt. Sorsomról senki nem tehet, mégis, mindenki eltaszít.”.

Elemér majálisbeli jelenete a színpad egyik felén lényegében kimerevedik, elsötétül, és a színpad másik felén megszólal az inas. Gyöngyösi lényegében a színpadot is kettéválasztja, ezzel is erősítve bennünk a két, párhuzamos világ érzetét. A két arioso között azonban nem csak különbségeket fedezhetünk fel. Mindkét jelenetben ismételt kürthangok teremtenek feszültséget. Az inas jelenete ugyanazzal a zenei anyaggal kezdődik, amivel Elemér jelenete véget ér: egy karakterisztikus ritmussal és dallammal, amely Elemér kifakadásának pillanatában magas hangszereken, fortissimóban, míg az inas jelentében mély hangon, pianissimóban folytatódik.