h-moll szonáta

A mai alkalommal fordítsuk figyelmünket a 19. század egyik legjelentősebb alkotására, egy fantasztikus zongoraműre, Liszt h-moll szonátájára. Általában nem szoktam történelmi előzményekről beszélni, most azonban mégis megteszem, mert e mű esetében az előzményeknek zenei jelentősége van. A h-moll szonáta 1853-ban készült el, kb. egy évet, vagy egy kicsit még annál is több időt igénylő előkészületek után. Mivel ez egy kulcsfontosságú alkotás Liszt életművében, érdemes megnézni, milyen kompozíciók előzik meg. A h-moll szonáta előtt születik a Les Préludes1, amely egy idealizált hős életútjának megfogalmazása egy szimfonikus költeményben. Ezt megelőzően készül el két másik szimfonikus költemény, a Prometheus és a Mazeppa is, mindkettőben tetten érhető egyfajta hősiesség-motívum. Mindkét hős megbűnhődik vagy elbukik a történet során.

Ezeket a műveket összeköti egy közös eszmeiség, amely – leegyszerűsítve – az alkotó önképe, viszonya önmagához és a világhoz. A h-moll szonáta Liszt életművének tulajdonképpeni fordulópontja. Szerzőnk elsősorban virtuóz világutazóként volt ismert, akiért zongoristaként, előadóművészként rajongott a világ. E korszak zongoraműveiben a zenei gondolatok megfogalmazása mellett egy új eszközt fedezhetünk fel, nevezetesen a virtuozitást. A virtuozitás kérdése mára meglehetősen ellentmondásossá vált. A virtuozitás, mint a lehetetlenség birtokba vétele, mindig is az emberi természet része volt. A művészetben ezt a mechanizmust szinte minden korszakban tetten érhetjük, az ókori világ hét csodájától kezdve a gótikus katedrálisokig, az ókori szobrászattól Michelangelo freskóiig, Tallis negyvenszólamú motettájától Bach A fúga művészete című művéig.

A virtuozitás azért válik kérdéssé, mert egyre inkább nem eszköz lett, hanem maga a cél: a zongorista azért játszik nagyon nehezet, hogy a közönség ámuljon - szinte már mindegy, milyen zenei értéke van annak, amit játszik. A zenetörténetben lényegében itt születik meg a kommersz fogalma, amelyben egy alkotásnak már elsősorban nem az esztétikai, hanem a piaci értéke manifesztálódik. Természetesen az ebben a korszakban íródott Liszt-zongoraműveket nem szoktuk kommersznek tekinteni, különösen annak fényében, hogy azóta igen gyors ütemben születnek vállaltan kommerciális zenei műfajok és kompozíciók. Liszt mélyen vallásos ember volt, és olyan, mintha a h-moll szonáta megírása során szembesítette volna önmagát, eddigi életmódját és zenei teljesítményét elhivatottságával és hitével.

A h-moll szonáta egy hihetetlenül koncentrált, világos, korábbi műveihez képest bizonyos szempontból aszketikus mű. Nagyon sok hasonlóságot mutat A fúga művészete-típusú alkotásokkal. Olyan, mintha a célja nem az előadatás lenne, hanem egyfajta művészi hitvallást vagy összefoglalást akarna tükrözni az örökkévalóság számára. Persze bizonyosan tudjuk, hogy Liszt a h-moll szonátát előadásra szánta, de a mű koncentráltsága, újszerűsége messze túlmutatott a 19. századon. Nem véletlen, hogy nem volt népszerű a saját korában (Brahms állítólag elaludt, amikor Liszt egy házikoncerten eljátszotta), és először csak a 20. században vált a zongoristák kultikus hegycsúcsává. A mű, ahogy a nevében is szerepel, egy szonáta. A szonátát egyrészt műfajként, másrészt formaként tartjuk számon.

Ha formaként tekintünk rá, elmondhatjuk, hogy egy hangnemi tervvel állunk szemben, azaz elindulunk valahonnan, elmegyünk egy másik hangnembe, majd némi kóborlás után visszaérkezünk az alaphangnembe. Ez egyfelől egyszerű, másfelől elég bonyolult, a zenésztársadalom nem is ért teljesen egyet abban, hogy ennek a formának mi a lényegi és mi a jelenség része.2 Műfaji szempontból szonátának a kamarazenei, illetve szólóművekben a ciklikus darabokat nevezzük. Ami egy zenekar számára a szimfónia, az egy zongoristának a szonáta. Alapesetben többnyire négytételes, amit nem egy nagy formának3, hanem több kisebb forma ciklusának tekinthetünk (azaz a tételei között általában nem fedezhetünk fel zenei-dramaturgiai összefüggést). Liszt ebben a művében úttörő jelentőségű dolgokra szánta el magát.

Már zongoraversenyeinek formája is némileg kétértelmű: jól elhatárolható részekre oszthatóak, amelyeket egyfelől – ha akarom, – hagyományos tételeknek is tekinthetek, másfelől azonban egy nagy szonátaforma elemeiként is értelmezhetem őket. A h-moll szonátában a ciklikusság végképp a nagy formába olvad. A mű hangnemi szempontból és tagoltság szempontjából is egy nagy szonátaforma. Hallgassák meg, hogy kezdődik a darab! 4