Istenkép

Őszintén megmondom, kicsit elfogódott vagyok, mert mindig nagyon nehéz egy kortárs műről beszélni a szerző életében, különösen pedig a jelenlétében. Amikor Vajda János1 Szent Péter meg a zsoldosok című művéről meséltem, itt ült a szerző is, majd utána odajött hozzám és azt mondta: most már értem, hogy mit írtam. Ebben persze volt némi malícia is. Mégis, azt gondolom, valami módon más a szerepe az alkotónak és az előadónak. A zeneszerzőnek az a dolga, hogy megírja a művét, nekünk, a művek tolmácsolóinak meg az, hogy megértsük és ez által a hallgatóság számára is megérthetővé, megszerethetővé tegyük. Sok szempontból számunkra más lehet a művekhez vezető út, mint a szerző saját alkotói folyamata. Bizonyára a szerző sok gondolatát nem ismerjük fel.

De legalább olyan gyakran előfordul, hogy olyasmire viszont ráismerünk, ami a szerzőben adott esetben nem volt tudatos; esetleg ösztönösen vagy valami oknál fogva természetesen élt benne. Elfogódottságomat leküzdve megpróbálom felfedni Gyöngyösi Levente Istenkép című, Nostradamus próféciájára2, valamint Dante és Szőcs Géza3 verseire írt művének rejtelmeit, abban a reményben, hogy a végén Önök is úgy fogják gondolni, hogy megérte a próbálkozás. Az Önök biztatására el kell mondanom, hogy valamennyiünknek könnyebb dolga van az olyan kortárs zenével, amilyet Gyöngyösi Levente vagy Vajda János ír. Az ő műveik ugyanis egy fontos, lényegi elemben már mások, mint amelyeket a 20. század első fele óta megszoktunk, és amelyek zenészben és hallgatóban egyaránt sokszor értetlenséget és tartózkodást váltanak ki.

Gyöngyösi, Vajda és sok, ma élő zeneszerző úgy gondolja, hogy a modern zenének nem feltétlenül szükséges olyan nyelvrendszert választania, amely semmilyen elemében nem kapcsolódik az előzményekhez. Gyöngyösi Levente hihetetlen nagy bátorsággal arra vállalkozott, hogy egy ötven éve nagyon is frissen bennünk élő, történelmileg és emberileg sok szempontból fel nem dolgozott történelmi eseményt fogalmazzon meg művében. A művészet mindig veszélybe került, amikor aktualitásokhoz kapcsolódott. Vannak korszakok, amelyek zenéjében felismerhetetlenek azok a politikai vagy történelmi események, amelyekhez adott esetben egy mű köthető. Händel számos műve kapcsolódik valamilyen módon egy-egy valós pillanathoz. Remekül tudjuk élvezni a Tűzijáték-szvitet4 anélkül, hogy az aacheni békekötés alkalmából szervezett ünnepségre gondolnánk, amely alkalmából íródott.

A Dettingeni Te Deum hallgatása kapcsán sem fordul meg a fejünkben, hogy ki kit győzött le Dettingenben5, és megjelenik-e ebből valami a zenében. (Egyébként nem jelenik meg.) Erős nyelvi kohézió jellemzi azt a korszakot, amelyben egyrészt nem tudjuk eldönteni, hogy egy korabeli zeneszerző jókedvéből vagy valamilyen konkrét eseményhez kapcsolódva írt-e egyegy művet, másrészt, ha műve egy-egy aktualitáshoz kapcsolódna is, mindazok az eszközök, amelyek a szerző szándékában az aktualitást szolgálják, nem lépik át az adott zenei nyelv integráns elemeit. Ennek okán a zenei folyamat tökéletesen élvezhető és érthető bármilyen konkrét utalás ismerete nélkül. Később a történelmi eseményhez kapcsolódó művek már egyre inkább más képet mutatnak. Hadd említsek két híres példát! Az első Beethoven Wellington győzelmére írt szimfonikus műve.

A csataszignálok és ágyúdörgések mellett a franciákat és angolokat szimbolizáló egy-egy jellegzetes nemzeti dal naiv zenei csatája messze kilép a zenei nyelv belső logikájából, a tisztán zenei gondolkodásból a fogalmi gondolkodás elvárásai felé. A másik példa Csajkovszkij nagyon hatásos és érthetően népszerű 1812 nyitánya. Ekkora csatazaj nem sok van ezen kívül a zeneirodalomban. Hatásos és dramaturgiájában pazar alkotásról van ugyan szó, de ez a mű is borzasztóan „vérzik” azoktól a kényszerektől, amelyekkel a szerző a csatát, a győzelmet jeleníti meg. És ezek egyike sem tipikusan zenei eszköz. Történelemszemléletünk szempontjából minél távolabb kerülünk egy kortól, egy-egy történelmi eseménytől, annál nagyobb az esély arra, hogy annak ellentmondásait, igazságait és tanulságait a maga valójában birtokba tudjuk venni.

Látszólag a művészet is ehhez hasonlóan, sokkal nagyobb eséllyel fogalmaz meg örök érvényű igazságot az idő növekvő távlatából. Csodálatos módon ismerhetünk rá egy-egy történelmi szituáció ellentmondásaira és igazságaira például Verdi Don Carlosában, Muszorgszkij Borisz Godunovjában vagy Honegger Jeanne D’Arc a máglyán című oratóriumában. Ezekben a művekben első látásra egy történelmi szituáció, esemény vagy személy történetei, tanulságai állnak a középpontban. Ám valójában ezek az alkotások mindig az emberi lét ellentmondásait, fény- és árnyoldalait, a bennünk lévő isteni és ördögi erők örök érvényű megfogalmazásait mutatják be. Azt gondolom, hogy Gyöngyösi Levente darabja is minden túlzás nélkül ebbe a sorba illeszthető. Mélységesen meg vagyok győződve arról, hogy dédunokáink, ükunokáink már az ’56-os események egy sommás, kiérlelt interpretációját tanulják majd az iskolában.

Mégis, elemi erővel rá fognak ismerni e kompozíció örök érvényű üzenetére. Számomra ennek a műnek éppen az az egyik legnagyobb értéke és legnagyobb élménye, hogy már ma is megragadhatjuk a mai kor ellentétektől és ellentmondásoktól terhelt gondolatain felülemelkedő sommázatot. Mindehhez persze szükséges egy kis érzékenység, egy kis beleérző képesség és némi távolságtartás a hétköznapoktól. Az Istenkép című műben első pillantásra talán a legmeglepőbb, hogy sok konkrét gondolatot közvetíteni látszó momentum siet a segítségünkre. Két olyan tétele is van a darabnak, amelyek meglehetősen direkt módon kapcsolódnak az ’56-os eseményekhez; az egyik egy csatajelenet, a másik pedig egy Kádár János személyéhez kapcsolódó, kimondottan nyers, naturalista szöveg. Érdemes tehát a művet a szöveggel a kezükben követni, mert nagy segítség lesz az Önök számára. Az egyik ilyen „konkrét” tétel a mű II.

tétele, mely A pesti srácok címet viseli, amelyben Szőcs Géza egy egészen megrázó pillanatot ragad meg. A Pál utcai fiúk nevével szimbolizálja az egyszerű üllői úti gyerekeket, akik belekeverednek a háborúba, de nem a grundharcokba, mint Molnár Ferenc regényében, hanem az igazi háborúba, amelyet szinte fel sem fognak. Döbbenten eszmélnek rá, hogy mindez nem játék, hogy akár beléjük is fúródhat egy golyó. Drámai hatású szöveg, amely Gyöngyösi zenei megfogalmazásában az előbb említett sommázat egyik meghatározó pillére lesz. A másik, az eseményekhez erős konkrétsággal kapcsolódó szöveg a mű IV. tétele, amely – ha lehet így fogalmazni – még frivolabb. Kádár János dalaként meglepő, ijesztő nyerseségű szöveget írt Szőcs Géza, amelynél épp a történelmi közelség okán sokan el sem juthatnak a gondolatiság mélységére; vagy talán hamarabb kelt vitát, minthogy tényleg megérthetnénk.

A zeneszerző zseniális ötlettel kiegészítette a szöveget Kádár egy politikai beszédével, zenei megfogalmazásában pedig a II. tétel – a Pesti srácok – dramaturgiai ellenpólusává teszi. A másik három tétel „szerencsére”, illetve Gyöngyösi Levente nagyon is átgondolt szándéka szerint nem kapcsolódik konkrétan a történelmi eseményhez. Az I. tétel egy bevezetés, amely egy próféciára és Dante egy, az Isteni színjáték Paradicsom részében megjelenő mondatára épül. A III. tétel egy sirató, egy gyászzene. Az V. tétel pedig valamiféle kollektív összetartozás élményt fogalmaz meg. Bár a darab nem nagyon kapcsolható Bartókhoz, mégis szándékosan említem a szerzőt, mert ha megnézzük Concertójának, Bartók talán legnagyobb művének dramaturgiáját, ott is találunk egy bevezető tételt, egy scherzo tételt, egy sirató tételt, egy démonikus, brutális scherzót és egy olyan V.

tételt, amely a népek testvérré válását, a kollektivitást és az összetartozás élményét hirdető eszmével zárul. A mű bemutatása során igyekszem elsősorban azokat a pontokat megmutatni Önöknek, amelyek a legtöbb fogódzót adják az első meghallgatás során. Őszintén mondom, hogy amikor a másfél évvel ezelőtti bemutatónk után most újra elkezdtük próbálni a darabot, sok minden csak most tárult föl előttünk. Egy igazi többrétegű darabbal állunk szemben; többszöri meghallgatásra jutunk el az igazi megértéshez, ezáltal pedig egy egészen fantasztikus élményhez. Az I. tétel egy introdukció. Egy jóslatra épül, Nostradamus próféciájára. A szöveg Szőcs Géza átköltése:

Változik a hatalom gyilkos testvérharcban. Pusztulnak a magyarok, élet-halál sarc van. Még a szolgaságnál is rosszabb itt a törvény, Sír a főváros, jajong, öccs a bátyra törvén.6

Természetesen nem „főváros” szerepel Nostradamusnál, ő egy nagyvárosról beszél, és némileg más képeket is használ, de tartalmilag kifogástalan költői fordítás ez. Talán nem érdemes teoretikus vitát folytatni arról, hogy Nostradamus valóban jósolt-e, vagy csak zseniálisan érzett dolgokat. Némi szarkasztikus felhanggal mondhatnám, hogy harminc évvel a mohácsi vész után nem volt nagy „teljesítmény” megfogalmazni ezt a próféciát. Egyértelműen tudjuk, hogy nem a mohácsi vész volt a fő vész, hanem az, amit utána műveltünk még pár évtizedig; az bizony igazi testvérharc és belháború volt. Tehát jó eséllyel lehetett a magyaroknak azt jósolni, hogy még párszor egymásnak ugranak majd; ahogy ezt tettük akkor is és utána is sokszor. Ugyanakkor nyilvánvaló az is, hogy ez a megfogalmazás megdöbbentően illik az ’56-os forradalomra és szabadságharcra is.

Ahogy korábban említettem, egy másik szövegrészlet az I. tételben Dantétól származik, a Paradicsomból:

Óh, boldog Magyarország! csak ne hagyja magát félrevezetni már…7

Szó szerint! Azért ehhez tudni kell, hogy az 1290-es és 1300-as évek fordulóján egészen Firenzéig ért a magyar trónkövetelési harc híre. Danténak volt egy magyar trónkövetelő ismerőse8, így valószínű, hogy maga Dante is elég jól rálátott az akkori magyarországi helyzetre. Bár ez a dantei mondat kétszáz évvel korábbi, mint Nostradamus jóslata, és így természetesen későbbi aktualitása van, azért csodálatosan illik egy igazi, egyetemes bevezetéshez; megmutatja azt, ahogy mások látnak minket, felvillantva számunkra a rólunk kialakult képet. Gyöngyösi Levente az I. tétel bevezetéséül nagyon egyszerű, népdaljellegű zenei anyagot választott. Ez is bartóki modellre épül; nem népdalról van szó, mégis, ha meghalljuk, mintha egy népdalra ismernénk rá. A jóslatot egy altfuvola szólója vezeti be, ezzel indul a darab, amivel szerzőnk fantasztikus atmoszférát teremt.

Ugyanazt a dallamot halljuk, amelyet a jóslatban is, csak épp a legősibb magyar népzene szokása szerinti, sirató jellegű díszítésekkel. Ez ma már elég ritka, de Erdélyben él még ennek a tradíciója.