Felszállott a páva

Kodály Zoltán kissé bonyolult címet adott Felszállott a páva – variációk magyar népdalra című művének – mi csak Páva-variációkként szoktuk emlegetni. Ez egyébként az egyik leghíresebb műve, amelyet az Amszterdami Concertgebouw Zenekar felkérésére írt az együttes fennállásának 50. évfordulójára. Igazi virtuóz zenekari darab, minden szempontból lehetőséget kínál arra, hogy a zenekar megcsillogtathassa a tudását. E művel kapcsolatban mindenekelőtt a népzenéről érdemes beszélni, hiszen ez az a mű, amely leginkább rámutat arra a mélységes elhivatottságra, amellyel Kodály – és persze Bartók is – a magyar népzenét, eme csodálatos kincsünket a hangversenypódiumok közönségével is megismertette.

Nem is akárhogyan: a világ szinte észre sem veszi azt a mesterfogást, ahogy Kodály és Bartók a magyar népzene adott esetben legősibb részét is képes volt integrálni a klasszikus zenei gondolkodás évszázados tradíciójába. Tették ezt oly módon, hogy ezáltal egy egységes, értelmes, új nyelv született. Mind a kodályi, mind a bartóki nyelv – amelyek egymással természetesen nem azonosak és nem is keverhetők össze – csodálatosképp alkalmas lett arra, hogy a magyar népzenét a koncertzene, a műzene szerves részévé, sőt, egyik legfontosabb, új forrásává tegye. Csak a biztonság kedvéért teszem fel a kérdést: mi is a népzene legfontosabb tulajdonsága?1 Közösségi nyelv, azáltal, hogy bármelyikünk lehet a szerzője, bármelyikünk hozzátehet valamit, ám egyikünk sem tesz olyat, amitől ez a nyelv megváltozna, önmagától elidegenedne.

Szó szerint kell érteni, hogy amikor eléneklek egy dallamot, a szomszédom átveszi ezt, egy picit máshogy énekli, de közben pontosan tudja, mi az a lényegi elem, amely nem változhat meg. Kicsit díszíthet rajta, egy-két hangot módosíthat, átmenő hangokat, váltóhangokat használhat, ám a dallam eredendően mégis ugyanaz marad. Így aztán egy-egy népdalnak rengeteg változata van – attól függően, hogy melyik faluba megyünk, illetve mentek el annak idején gyűjtőink. Ennélfogva a legkülönbözőbb formákban jegyeztek le egy-egy azonos dallamot – vagy azonos szövegre írt népdalt –, ám ezeknek a lényegi azonossága jól megragadható. Pontosan ezt nevezzük közösségi nyelvnek! Amikor annyira értjük egymást, hogy bár mindenki a maga egyéni módján beszéli a nyelvet, mégis pontosan tudja, mi az, ami a nyelven kívül esik már és nem illik bele.

Mindennek az értéke és jelentősége könnyen megragadható, ha belegondolunk, hogy a 20. századi beszélt nyelvekbe – nem csupán a magyarba, hanem szinte minden európai nyelvbe – betüremkednek az adott nyelvtől idegen kifejezések. Ahelyett, hogy vennénk a fáradságot és keresnénk egy anyanyelvi megfelelőt, átveszünk valamilyen idegen (főleg amerikanizálódott) kifejezést, s ezáltal kerülnek nyelvünkbe olyan elemek, amelyek semmiképp nem odavalók. Ez pedig sajnos a nyelv felbomlását, erjedését eredményezi. A népzene azért olyan fontos, mert a nyelvnek, mint közösségi kommunikációnak azt a paradicsomi állapotát állítja elénk, amikor egy közösség a nyelvet a maga tisztaságában, a maga mérhetetlen színességében, mégis, teljes biztonságában képes használni saját identitásának megőrzésére. Nekünk, magyaroknak nagy szerencsénk, hogy a 20.

század kezdetén Bartók és Kodály – és még sokan mások – olyan népzenét találtak még a maga élő valóságában, amelynek egy része bizonyíthatóan ezeréves, és amelynek fennmaradása a civilizációs hatások ellenére is e kultúra értékét bizonyítja. Ha ma indulnánk el népdalokat gyűjteni, már késő lenne. Ahogyan hiába indulnánk el Németországba, Franciaországba vagy Skandináviába ezeréves folklórt keresni – nincs már. Nekik új folklórjuk van, amely azt az aspektust mutatja meg, hogy sok minden, amiről sokan azt érzik, hogy a sajátjuk, folklórrá vált. Így például, ha német embereket megkérnek arra, énekeljék el az Am Brunnen vor dem Tore2 című népdalt, a legtöbbjük azonnal rá is zendít. Ám nem biztos, hogy tudják, hogy ezt a dalt Schubert írta – tehát nem népdal, hanem egy Schubert szerezte zenemű, mely mára már folklorizálódott.

Népdalaink egy közösség hosszú idő alatt felhalmozódott produktumai. A mi magyar népzenénket – elsősorban Kodálynak és Bartóknak köszönhetően – sikerült a 20. század elején a maga eredeti valóságában rögzíteni, amivel egy addig ismeretlen világ tárult fel e két szerző, és mellettük még sok mindenki más számára. A magyar népzenének is több formája van. Van egy ősibb rétege, ide tartoznak a régi stílusú népdalok, és van egy újabb réteg, az új stílusú népdalok, amelyben már fölfedezhetjük a nyugati típusú zene hatását. Ugyanakkor a magyar népzene ősi rétege a feszes ritmikájú, táncos népdalai mellett megőrizte régi dalaink parlando, rubato3 jellegét, ami adott esetben egy szabad, szövegszerű, díszített, de mindenképpen nehezen ritmizálható módon megszólaltatott, többnyire lassú előadásmódot jelent.

A páva-dallam⁴ egy régi stílusú népdal, és a szabadon éneklendő, rubato karakterű dalaink közé tartozik. Régi stílusú népdalaink a pentaton hangrendszert használták. A pentatónia ötfokúságot jelent, a hangsort öt különböző hang alkotja. Az én korosztályomból még sokan tudunk szolmizálni, ezért szolmizációs hangokkal is leírom: a dó, ré, mi, szó, lá hangokról van szó. Az iskolában úgy volt szokás tanítani, hogy nincs benne fá meg ti, az én koromban legalábbis így tanították, tartok tőle, hogy manapság pedig már sehogy. Ez a megközelítés azért nem helyes, mert egy rendszer sosem értelmezhető az abból hiányzó elemek meghatározásával.

Kétségtelen, hogy a diatónia, vagyis a hétfokúság (dó, ré, mi, fá, szó, lá, ti, dó), lényegesen elterjedtebb zenei rendszer, mint az ősibb kultúrák emlékeként fennmaradt pentatónia, amely tényleg viszonylag egyszerűen levezethető a diatónia két, egyébként szignifikáns hangjának hiányával, de akkor pont a hangrendszer lényege marad rejtve. Egy kisgyermek először egy körülbelül szó-mi jellegű kéthangúságban kezdi a dudorászást, és ennek megfelelően a legegyszerűbb gyermekdalaink is ezt a két hangot használják, például a Zsip-zsup kezdetű gyermekdal. Ehhez kapcsolódik kis idő elmúltával egy harmadik hang is (pl. Bújj, bújj zöld ág). Ahogy ebben a pillanatban ez a két-három hang jelentheti a kisgyermek dallamkincsének egészét, ugyanígy jelentette a mi ősi közösségünk számára a fenti öt hang (dó, ré, mi, szó, lá) a teljességet.

Ez nem azt jelenti, hogy a pentaton dalokban szigorúan mindig csak ugyanaz az öt hang szólal meg, megszólalhatnak bennük átmenő vagy váltóhangokként rendszeridegen hangok is. Azonban egy rendszernek pontosan az a lényege, hogy világosan képes különbséget tenni a rendszert alkotó elemek és a rendszerben jelenlévő, de lényegét nem meghatározó elemek között. Így tehát a pentaton dalokban is hallunk hangokat a hétfokúságból, és a diatonikus hangrendszerben is hallunk hangokat a tizenkétfokúságból, azaz a dodekafóniából. Szerencsére az európai zene az oktáv tizenkét részre osztásánál messzebbre még a 20. században sem merészkedett.

A páva-dallam tehát egy ötfokú népdal, rubato jellegű, és mindezek mellett nemzetünk, történelmünk szimbolikus népdala. Ez testesül meg Ady híres versében⁵, amelyre Kodály férfikari és vegyeskari változatban is írt kórusművet, és abban is, hogy Kodály épp ezt a dallamot választja egy, a világ hangversenypódiumaira szánt zenekari variációsorozat témájául. Miért is szimbolikus ez a dallam, miről szól tulajdonképpen? Szövege⁶ szerint nem kevesebbről, mint a magyar nemzet szabadságvágyáról, örökös rabságunkról és elnyomatottságunkról. Valljuk be, a magyar ember tud a legszebben búsulni – ezt is megmutatja ez a népdal. Előbbi éneklésünk során Önök közül senkinek nem jutott eszébe bármi más hangot énekelni, mint ennek a dallamnak a centrális alaphangjait. Holott annak idején, aki ezt lejegyezte⁷, biztosan nem így hallotta.

Megkérem Szabó Dánielt – aki egyébként cimbalmozik –, énekelje el ezt a dalt oly módon, ahogy ezt az első lejegyzéskor hallhatták!