Kodály Zoltán

Ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik a Kodály-módszeren nőtt fel, amely valójában nem is módszer, inkább nevelési elvek összessége. A mai napig szolmizálok. Bármilyen dallamot – adott esetben ri, fi, szi hangokkal – el tudok szolmizálni, mert ez gyerekként valódi kapaszkodót jelentett, és mélyen belém égett. Abban a szerencsében volt részem, hogy amikor a Zeneakadémiára jártam, még Vásárhelyi Zoltán volt a kórus karnagya, aki minden évben adott velünk egy nagy koncertet. Négy hangversenyen énekelhettem Vásárhelyi keze alatt, és ezek minden percére, mondatára és mozdulatára emlékszem. Különösen fontos volt számomra az a koncert, amelyen a meghatározó Kodály-műveket vettük végig. A Megértető zenében megfogalmazott gondolatok jelentős része Vásárhelyitől származik. Hogy pont így mondta-e vagy sem, azt már nem tudom, de az értelme bizonyos, hogy ez volt, mélyen megmaradt bennem.

Kodály Zoltán olyan életművet hagyott hátra, amely a magyar kultúra abszolút csúcsa: például a Psalmus Hungaricus himnusz erejű alkotás, amely kimozdítja az embert a hétköznapi lelkiállapotából. Kodály zenekari művei hálás feladattal ajándékozzák meg a mindenkori zenekart, és tökéletesen megmutatják, hogy hová vagyunk képesek eljutni a népzenéből. Ebben Kodály verhetetlen volt. Hitt abban, hogy a népzene elég erős ahhoz, hogy a klasszikus zenei gondolkodás technikáival bármit el tudjunk vele érni. Bartók Béla sok szempontból más utat választott, de amit Kodály ránk hagyott, az egyrészt mélyen meghatározza a zenei gondolkodásunkat, másrészt nemzeti identitásunk részévé vált. Az én korosztályom ráadásul még hallhatta ezeknek a műveknek az autentikus, Kodály által is „jóváhagyott” változatát.

Hozzáteszem, nem a pedagógiai céllal írt alkotásai a legjobbak, még oktatásra sem, hanem a kórusművei. Kodály nevelési elveinek leglényegesebb eleme, hogy egy gyereknek mindig ott van a hangja, és azzal csodálatos dolgokra képes. Az az igazság, hogy amit egy gyerek nem tud elénekelni, azt húsz gyerek már el tudja énekelni, negyven pedig már úgy énekli el, hogy az elképesztő. Meggyőződésem, hogy ha az iskolai énektanárok ma is inkább a közös éneklés örömére alapoznák a tanórákat, akkor máshol tartanánk.