Psalmus Hungaricus

Kodály Psalmus Hungaricusáról szóló előadásom egy olyan sorozat záróelőadása volt, melyet tanítómestereimnek szenteltem. Ezzel a hangversennyel Földes Imre1 előtt tisztelgek. Talán leginkább ő a „felelős” azért, hogy mániákusan igyekszem hallgatóságommal megismertetni, megértetni és megszerettetni a zenét. Tőle tanultam meg egy gyakorló előadó-művész legfontosabb parancsolatát, hogy egy mű minden hangját, minden harmóniáját érteni kell ahhoz, hogy értő közvetítői lehessünk a szerző akaratának. Tőle tanultam meg annak a felelősségét és módszertanát is, hogy hogyan kell laikusok, zeneszerető emberek számára a zenét értelmileg és érzelmileg követhetővé tenni. A Psalmus Hungaricust két apropó kapcsán választottam. Egyrészt, mert nagyon sokat énekeltük a kórussal, és minden előadás ünnep volt számunkra.

Másrészt – utánanéztem – Földes tanár úr pont harminc ével ezelőtt tartott egy felejthetetlen előadást a Zeneakadémián a darabról. Emlékszem arra az előadásra; a mű megértését és mindazt, amit ezzel kapcsolatban hiszek és gondolok, azt ott, akkor, azon a zeneakadémiai előadáson tanultam. Ez persze mindjárt ki is fog derülni – Földes tanár úr számára bizonyosan. Tanár úrtól – többek között – megtanultunk egy nagyon fontos dolgot, ami azóta is makacsul visszhangzik a fülemben életem szinte minden pillanatában. Nevezetesen azt, hogy nekünk, zenészeknek minden hangot meg kell értenünk, hogy miért az, ami, és miért nem valami más. A mindenkori válaszok keresése világította meg számomra, hogy a zene befogadása a várakozásaink és azok beteljesülésének viszonyában ragadható meg.

A zenehallgató számára a zene élvezete elsősorban a várakozások beteljesülésében nyilvánul meg, amit nevezhetünk egyszerűen ráismerésnek is. Bátorításul azért elárulom Önöknek, hogy a zenehallgatás öröméhez hozzátartozik a szokatlanság, a váratlanság, persze csak akkor, ha a legvégső érzésünk mégiscsak a várakozás beteljesülése, a ráismerés élménye lesz. Higgyék el, Önök is azokat a zeneműveket szeretik és tartják a legizgalmasabbnak, amelyekben a várakozásaikhoz képest gyakran becsapja Önöket a szerző. Mi, zenészek is úgy tanuljuk a zenét, hogy kisebb mestereken, kisebb műveken keresztül először megértjük a szabályokat, majd amikor nagy mesterekkel találkozunk, igyekszünk ellesni tőlük a csodát; felismerni, hogy mit vártunk, és hogy miért azt kaptuk helyette, amit kaptunk.

Szerencsés esetben meg is tudjuk fogalmazni magunknak a választ, de gyakoribb – és Önök is biztos sokszor vannak így vele -, hogy a zsigereinkben érzünk valami gyanúsat, valami furcsát. Végül is ez a zenehallgatás egyik leglényegesebb eleme. A most bemutatandó Psalmus Hungaricus ebből a szempontból egyedülálló. Énekeljük el a Psalmus-dallamot, amelyre úgy tekintünk, mint valami kőbe vésett tökéletességre.