Variációk egy gyermekdalra

Mai előadásunkon zenekarunk névadójára, Dohnányi Ernőre emlékezünk egyik leghíresebb alkotásával: a Variációk egy gyermekdalra című művével. A kompozíciót zongorára és zenekarra írta a szerző, nyilvánvalóan saját magának. Rengetegszer játszotta ezt a művet, még közel nyolcvanévesen is egy pazar hanglemezfelvétel született a közreműködésével. Dohnányi Ernő a 20. század azon maroknyi művésze közé tartozott, aki soha nem tágított attól a neveltetéstől és gondolkodásmódtól, amelybe született: nevezetesen a későromantikától. Nem zavartatta magát azoktól a gyakran változó, 20. századi zenei irányzatoktól1 sem, melyek az életében születtek. Dohnányi mindazonáltal egy igazi poeta doctus2, azaz szakmája mestere.

Fantasztikusan bánik a zenei anyaggal, a klasszikus korszakok nagy zeneszerzőihez hasonló könnyedséggel teremt zenei folyamatokat, illetve formákat, emellett pedig a zenekari hangszerelés és a magával ragadó, romantikus zenekari hangzás Richard Strauss-szal összevethető, egyik legnagyobb mestere. Mindkét szimfóniáját hallhatták már tőlünk: mindegyik mesébe illő, magával ragadó, monumentális alkotás. Számos versenyművet is komponált: két zongoraversenyt, két hegedűversenyt és egy csellóra írt versenyművet.3 Zenekari művei közül bizonyosan emlékeznek a Szimfonikus percek című alkotására, a darab utolsó tételének szinte követhetetlen gyorsulására, ahol szó szerint önmagunkkal futunk versenyt. Dohnányi zongoristaként vált igazán híressé szerte a világon, és zongoraművészi karrierje volt a meghatározó akkor is, amikor Amerikába költözött.

Életművének igazi reneszánsza halála után kezdődött el. Ebből mi is igyekeztünk kivenni a részünket. Elsősorban azért, mert ez igen hálás zenei feladat, másrészt pedig örömteli érzés eljátszani a műveit. A művészetben a hatásosság és a nehézség nem mindig jár együtt. Néha nagyon nehéz egy részlet, és Önök ezt észre sem veszik, máskor meg ámulva hallgatnak szörnyen nehéznek, bonyolultnak tűnő zenét, amely valójában nem is annyira az. Dohnányi remekül bánik a zenekari matériával, a hangszerek sajátosságaival, kitűnően ismeri a hangszerek adottságait és határait. Éppen ezért egy-egy zenekari szólam igazi jutalomjáték a muzsikusok számára. A zongoraszólammal azonban egészen máshogy bánik. Saját technikai tudásának határtalansága bizony megizzasztja a zongoristákat, miközben éppen földöntúli könnyedséget kellene megjeleníteniük.

Azokban a pillanatokban sem engedi pihenni a művészt, amikor a zongoraszólam csak kísérőfunkciót lát el a zenekar mellett. Azért ne aggódjanak, a mérleg pozitív, nem véletlenül játsszák világszerte örömmel a Variációkat; Dohnányi e darabja a 20. század zongorára és zenekarra született művei között Rachmaninov versenyműveihez hasonló népszerűségnek örvend. Ahogy mondtam, a Variációk egy gyermekdalra igazi, vérbeli romantikus alkotás. 1914-ben születik, egy olyan időszakban, amikor már megrendülni látszik a zenei tradíció folytonossága, már megszületett Stravinsky Tavaszi áldozata vagy Bartók A kékszakállú herceg vára című operája. Schönberg ugyan még nem alkotta meg a tizenkétfokúságot, a dodekafóniát, de érezhetően egy átalakulás folyamatában vagyunk. Dohnányi műve minderre ügyet sem vetve a romantikus virtuozitás hagyományát folytatja.

A zenekar és a hallgatóság számára is hálás és élvezetes ez a mű. A darab – ahogy ez a versenyművek esetében megszokott – egy zenekari bevezetővel kezdődik.