Dohnányi Ernő

Dohnányi meghatározó egyénisége volt annak a triumvirátusnak, amelyet Kodály, Bartók és ő alkotott. Hogy mégsem lett olyan népszerű, annak számos oka van. Egyrészt a 20. század második felében Dohnányit illett idejét múltnak tekinteni, bár a második világháborúig vonzó volt művészete a közönség számára: posztromantikus zene fantasztikus zenekari hangszereléssel, elképesztő eleganciával és könnyedséggel, hihetetlen zenei tudással. Ha költő lenne, azt mondanánk rá: poeta doctus. 1944-ben elhagyta az országot, Amerikába ment, és mivel a háború idején – Kodállyal és Bartókkal ellentétben – részt vett a hazai közéletben, kialakult egy vita arról, hogy vajon kollaboráns volt-e. Magyarországon a 20. század második felében alig játszották, számos művét mi (a Budafoki Dohnányi Zenekar) mutattuk be itthon, vagy mi vettük elő hosszú idő után.

A Szimfonikus percek kottájáról a kedvünkért fújták le a port a Magyar Állami Operaház raktárában. Dohnányi hihetetlenül jó zenét ír, amely akkor is jól játszható, ha időnként nehézséget okoz. A zenéje roppant emberi: nyíltan vállalt érzelmek, kikacsintások, minden alkotása nagyon élvezetes. Amikor elkezdtük játszani ezeket a műveket, szerencsére sokan folytatták ezt a missziót, így napjainkra a Dohnányi-oeuvre a magyar zenészek repertoárjának fontos részévé vált.